A depresszió a mai ember számára minden szempontból feltehetően az egyik leggyakoribb „lelki csapás”. Azonban az, hogy a depresszió nem csupán az újkor jelensége egyebek mellett abból is kiderül, hogy már az ókori filozófusokat és papokat is foglalkoztatta, noha ők még melankóliának (búskomorságnak) nevezték. A melankólia fogalma később áldozatul esett annak a változásnak, amelynek következtében a pszichiátria elsődlegesen orvosi tudománnyá változott, vagyis a pszichiátria abban a pillanatban megszabadult a melankólia fogalmától, mihelyt alávetette magát az orvoslás tudományos paradigmájának. Romano Guardini mindezt azzal magyarázza, hogy a melankólia vagy búskomorság túlságosan is fájdalmas, és túlságosan is mélyre hatol az emberi lét fundamentumaiban ahhoz, hogy az a tudományos paradigma számára értelmezhető legyen. Míg a sztoikusok klasszikus morálfilozófiai írásai, valamint Schopenhauer és Kierkegaard filozófiája, majd pedig a modern, 20. századi egzisztencialista filozófia képviselői mind az emberi léthelyzetből fakadó szenvedés elviselésére „buzdították” az egyént – nem is beszélve a szenvedés keresztény szellemiség szerinti üdvösségszerző értékéről – addig a tudomány a modern korszellem értelmében többek között például az antidepresszánsok szabadalmasításával az egyén szenvedéstől való „megszabadítását” tűzte ki céljául (a piacépítő törekvések mellett). Könnyen belátható azonban, hogy a szenvedés nélküli, boldog élet gyakran nagy illúzió csupán. Míg a korábbi történelmi korok azt sugallták, hogy az élet tele van nehézségekkel, problémákkal, addig a modern korszellem inkább azt sugallja, hogy az ember remek, mindenre képes, az emberi lehetőségeknek és boldogságnak nincs határa. Az új embertípus legfontosabb tulajdonsága a mérhetetlen szabadság, a korlátlan lehetőségek érzete, az önkorlátozás és tilalmak teljes mellőzése. A modern korszellemet tehát sokkal kevésbé hatja át az a tény, miszerint az egyén szenvedésre is predesztinált, mindezt pedig sok esetben a modern kor zabolátlan hedonizmusa hivatott álcázni. Az életet szenvedésfolyamként felfogó „pesszimista” filozófiákat felváltani látszik a „Be happy!” és a „Keep smiling!” attitűd, éppen ezért tartósan szomorúnak lenni manapság „törvényen kívülinek”, és valamelyest „elüldözendő betegségnek” is számít. A szakirodalom a depresszió különböző fajtáiról és fokozatairól számol be, kezdve a könnyű, helyzetfüggő, pszichoreaktív depressziótól a neurotikus és az élettörténetben formálódó depresszión keresztül egészen a pszichotikus vagy endogén, primer depresszióig. Ismerjük ezeken túl az álcázott (larvált) depressziót is, amely mindenekelőtt „szomatikus” tünetek mögött rejtőzik. Beszélhetünk továbbá az életkorok összefüggésében gyermek- és serdülőkori depresszióról, terhességi és szülés utáni depresszióról, involúciós- és időskori depresszióról stb. – hogy csak a legismertebbeket soroljuk fel. A szomorúság és a szenvedés fogalmával a tudomány nem igazán tud mit kezdeni; annál inkább tud a depresszió előbb felsorolt konstruktumaival, amelyeket a klinikai terminológiában is használnak, s amelyekről hangoztatják, hogy nem összekeverendő és egybemosandó a hétköznapi szomorúsággal. Hiába azonban annak hangoztatása, hogy a mindennapi élet kisebb-nagyobb viszontagságai által előidézett rosszkedv és szomorúság nem egyenlő a depresszióval, a köznyelv mégis nagyon szabadon használja a depresszió kifejezést. Olyannyira, hogy a szomorúság, a boldogtalanság, a bánat, az elkeseredés, a csalódás, a veszteség érzései gyakran a depresszió vagy divatos rövidítésben a „depi” szóban találják meg közös nevezőjüket. Manapság az unalom, az üresség, a magányosság érzései is könnyen a depresszió szóban találhatják meg közös asszociációs centrumukat; a szenvedés, a tartós szomorúság és a depresszió határai tehát a gyakorlatban is egyre összemosódottabbá váltak. Guardini szerint az orvosok és a pszichológusok sok találó dolgot mondanak a depresszió okairól és alsóbb strukturális elveiről, amelyek sokszor nem is többek, mint banalitások. Fontos megjegyeznünk, hogy a depressziós zavarokat számos esetben az információfeldolgozás negatív eltolódásánál egy még általánosabb és alapvetőbb torzulás is jellemzi. E torzulás pedig az egyén ontológiai dimenzióját érinti, vagyis a léthez fűződő legáltalánosabb kapcsolatát. Éppen ezért a depresszió és a melankólia lényege semmiképp sem ragadható meg az ember lényegének figyelembevétele nélkül. S mivel az ember lényege legfőképp önnön létezésében, egzisztenciájában rejlik, abban hogy miként nyilvánul meg ittléte, éppen ezért a depresszió kérdésköre legalább annyira ontológiai probléma is, mint amennyire biológiai, pszichológiai, szociális, vagy társadalmi probléma. De mi is valójában a depresszió és milyen feltételezett oki tényezők állhatnak mögötte? Tanulmányunkban többek között ezen kérdések vizsgálatára is kitérünk.