Absztrakt

A disszertáció az induló magyar modernség egyik kulcsfigurájának, Ady Endre életművének elevenné tételére vállalkozik, méghozzá elsősorban a lírai én formációin keresztül véve szemügyre annak irodalomtörténetileg is fontos vonatkozásait. A szerző ismert és kevésbé olvasott versei közül (a korai kötetektől egészen a kései líráig) azok kerülnek előtérbe, amelyek a korban rendhagyóan, a 19. század naiv vallomáslíráját meghaladva viszik színre a lírai én problémáját. Az egyik alapvető kérdése az értekezésnek, hogy milyen nehézségekbe ütközik az olvasás, ha a kihallgatott hang nem vezethető vissza a szerzői alakra; ha a versbeli én módszeresen ellenáll az egyértelmű azonosíthatóságnak. Mindez egy olyan költészetben válik kulcskérdéssé, amelynél irodalmi közhely a szerző felnagyított énjének evidenciája; a disszertáció éppen amellett érvel, hogy ez a hipertrófia folyton le is bontja önnön felismerhetőségének lehetőségeit. Utóbbi releváns poétikatörténeti fejlemény, mely a szerző modernségének mibenlétét is tisztázni engedi. Az értekezés kiemelt figyelmet fordít a költői nyelv egyediségének komparatív vizsgálatára is. Az a feltevés áll ennek hátterében, hogy a szubjektumfelfogás korszakokon átívelő mozgása az Ady-líra képi-retorikai összetettségét is pontosabban képes láttatni: hosszabb-rövidebb kitekintések találhatók e tekintetében Vajda Jánostól Kosztolányin át egészen József Attiláig. A munka legfőbb tétje persze elsősorban az, sikerül-e jelen, korábbi kutatásokban elszórtan relevánssá váló szempontrendszert egy összefüggő, lehetőségekhez mérten az egész életművet átfogó távlatból érvényre juttatni Ady költészetének − mikroelemzésekre vállalkozó és kultúrtörténeti vonatkozásokra egyaránt nyitott − vizsgálatában. A kutatás elsőként az Új versek irodalmi tettként érthető megjelenését, annak sajátos hagyományőrző innovációját, múlt−jövő, kelet−nyugat együttes vonzásának és taszításának paradox versbeli jelenlétét elemzi a Párizs- és magyarság versekben, olyan szakirodalmi előítéletekkel lépve vitába, mint a nyugatimádás vagy a magyarsággyalázás. A politikai allegorézis veszélyeire több vers (A magyar Ugaron, Az ős Kaján stb.) interpretációja során is felhívom a figyelmet; utóbbi esetén (a két művészfigura csatájában) mutatkozik meg leginkább, hogy Adynál a vers elsősorban művészi kinyilatkoztatás, semmint közéleti proklamáció, s mint ilyen, sajátos tere és ideje, referencialitása van. Ady szerelmi lírájának néhány darabja ugyancsak a költői tradíció formálhatóságát mutatja fel: bennük csak üggyel-bajjal ismerhetünk rá a romantika önfelmutató lírai formációira. A kuruc tematikájú versek vizsgálatát szintén az én eliminációja, annak felismerhetetlenségét előhívótermészete indokolta. Az utolsó nagyobb fejezet pedig az öntematizáció különféle eljárásain (például a tulajdonnév inskripcióján) keresztül a kinyilatkoztató lírai hang ironikus érvénytelenedését figyeli meg, annak poétikailag jelentős eseményét veszi górcső alá, eljutva egészen a költői nyelv uralhatóságát leleplező 1916-os Nem feleltem magamnak című költemény beszélőjének vizsgálatáig. A dolgozat az arcvesztést, az én felismerhetetlenségét tematizálóversek elemzésével zárul, melyek majd a késő modernségben válnak fontos szubjektumelméleti fejleménnyé.

Abstract The dissertation attempts to reinvigorate the oeuvre of one of the key figures of early Hungarian Modernism, Endre Ady, considering its literary-historically significant aspects primarily through the forms that the lyrical self takes. Of the well-known and little-read poems (from the early volumes to his late poetry), those works of the author are foregrounded that stage the problem of the lyrical self in an unconventional way, transcending the naive confessional poetry of the 19th century. One fundamental question of the thesis concerns the kind of difficulties that the reading process runs into if the overheard voice cannot be traced back to an authorial figure, and the self in the poem systematically resists unambiguous identification. All this becomes a crucial question with regard to a body of writing in which the evidently magnified self of the author is a literary commonplace; in this respect, the dissertation argues that this hypertrophy also continuously dismantles the possibility of its own recognizability. The latter is a relevant development in the history of poetics, which helps clarify the nature of Ady’s modernity. The thesis devotes special attention to the comparative study of the uniqueness of the poetic language. This emphasis is based on the assumption that the modulation of the concept of the subject through various periods can outline a more precise picture of the tropological-rhetorical complexity of Ady’s poetry: there are shorter or longer digressions in this respect, from János Vajda through Kosztolányi to Attila József. The highest stake of the enterprise is of course whether it can assert the critical focus just described—elements of which have been only sporadically applied in earlier research—from a unified perspective that spans the entire oeuvre, as far as possible, and in such an investigation of Ady’s poetry that is at once open to microanalyses and culture-historical concerns. The inquiry first targets the publication of Új versek as a literary act and the preservative innovation of the volume, the paradox presence of the simultaneous attraction and repulsion of past and present, East and West in the Paris and Hungarian poems, debating such critical prejudices as Ady’s worship of the West or abuse of Hungarian identity. I call attention to the risks of political allegorization in the interpretation of several poems (A magyar Ugaron, Az ős Kaján etc.); it is in the latter poem (in the battle of the two artist figures) where we can see that the poem for Ady is primarily artistic declaration rather than public proclamation, and as such it has its own peculiar space, time, and referentiality. Some of Ady’s love poems similarly exhibit the malleability of the poetic tradition: we can hardly recognize in them the self-presenting lyrical configurations of Romanticism. The study of the kuruc-themed poems was also justified by the elimination and unrecognizability of the self staged in them. Finally the last longer chapter bears witness to the ironic invalidation of the declaratory lyrical voice through various means of self-thematization (e.g., the inscription of the proper noun) and scrutinizes this poetically significant event, culminating in the analysis of the persona of the 1916 poem Nem feleltem magamnak, which exposes the illusory controllability of poetic language. The thesis concludes with the analysis of poems treating the loss of face, the unrecognizability of the self, which later became important theoretical developments in late Modernism.