A magyar hadtörténetírás számára egy bő évszázadon át elsőrangú kihívás volt, hogy a magyar a nemzeti etosz és nemzeti ’mitológia’ szempontjából oly fontosnak tartott könnyűlovasság történetét tanulmányozza, miközben nem egyszer került maga a tudományos diskurzus is ezen nemzeti etosz hatása alá. A magyarországi könnyűlovasság középkori történetéről alkotott történetírói hagyomány komplex problematikája azonban sokáig nem vált érzékelhetővé még a szűk szakmai közegen belül sem. Így nem meglepő, hogy bennem is fokozatosan alakult ki a felismerés, hogy milyen nagymértékben lenne létjogosultsága e jelenség historiográfiai képét rekonstruáló, majd annak kritikáját az egyes tudományterületek eredményeivel ötvöző vizsgálatok nyomán egy új szintézis megalapozásának. Egy olyan széles körben – gyakorta tértől, időtől függetlenül – használt hadtörténeti kategória, mint a ’könnyűlovasság’ több mint hat évszázadot felölelő vizsgálata nem teszi lehetővé, hogy pusztán egy lehatárolt, szűk forráscsoport elemzésére támaszkodjunk. Ahogy az a hasonló célokat kitűző régebbi hadtörténetírók esetében is érzékelhető volt, egy ilyen vizsgálat szinte mindig multidiszciplináris: a történeti elbeszélő források és a középkori okleveles anyag mellett szükség van rá, hogy vizsgálódás tárgyává tegyük a régészet, a muzeológia, sőt, a művészettörténet és a nyelvtörténet egyes, a témához kapcsolható forráscsoportjait is. A magyar középkor még így is szűkös forrásadottságait figyelembe véve mindezen felül szükségesnek tűnt az is, hogy a könnyűlovasság egyes problémáinak vizsgálatakor a nemzeti történetírás szokásos kereteit átlépve, az elődöknél nagyobb mértékben támaszkodjunk hadtörténeti párhuzamokra. Elsőként azt a kérdést kell feltennünk, hogy jogosult-e egyáltalán a középkori magyar lovasság e könyvben tárgyalt csoportjait összefoglalóan könnyűlovasságnak nevezni. Közismert például Borosy Andrásnak a magyar kutatók széles körében elfogadott definíciója, amely szerint a XI–XIV. században a magyar lovasság jelentős inkább valamiféle „átmeneti” kategóriába volt sorolható. A különféle lovassági csapatnemek harcászatáról berögződött régi merev elképzelések, a „keleti” és „nyugati” sémák rendszere azonban több ponton is tévesnek bizonyult a történeti kutatások tükrében. Az újkori állandó hadseregek harcászati elveivel szemben a középkorban igen sok helyen – így időről időre a magyar hadseregben is –, szükség esetén akár a nehézfegyverzetű lovasokkal közös formációkban, csatalovasságként, sőt akár gyalogságként is alkalmazták a távolsági harcra képes, könnyű fegyverzetű harcosokat. Eközben a X–XII. században Nyugat-Európa, gyakorta nehéznek nevezett lovassága is képes volt a legkülönfélébb feladatok elvégzésére az ellenfél területén történő portyázástól a gyalogosan vívott várostromig bezárólag. S természetesen a nyugat-európai hadseregekben sem rendelkezett minden harcos költséges, nehéz fegyverzettel. A helyenként elmosódni látszó taktikai különbségek helyett ezért talán érdemesebb a középkori emberek gondolkodásmódját követve a fegyverzet szerinti felosztást szem előtt tartani. Ez pedig – amennyire az adatokból kikövetkeztethető – évszázadokon keresztül duális felosztás volt: a XV. század végén nehézpáncélos fegyveresekre és könynyűfegyverzetűhuszárokra (ahogyan Mátyás király nevezte: equiteslevisarmaturae, quoshusaronesapellamus), a XIV. században pedig fegyveresekre és tegzesekre oszlott a magyar lovasság. Sajnos a korábbi időszakból nincsenek olyan forrásaink, amelyekben párba állítva szerepelnének a lovasság fajtái: Kálmán király törvényeiben loricatusok, azaz páncélosok mellett egyszerűen páncél nélküli lovasok szerepelnek. Mivel azonban a korai forrásokban a loricatusokés panceratusokmellett a saggitariuskifejezés is feltűnik, feltételezhető hogy talán ez, a magyar lövő szóval fordítható elnevezés lehetett az Árpád-korban a páncélos lovasok „párja”. Összességében úgy vélem, hogy a könyvben tárgyalt csoportok, a lövök, tegzesek, huszárok együttes megnevezésére még mindig nem rendelkezünk alkalmasabb kifejezéssel a könnyűlovasságnál. Bár a XII. századra a Magyar Királyság már bizonyosan számottevő nyugati típusú nehézlovassággal is rendelkezett, úgy tűnik, a magyar hadak jelentős részben megőrizték könnyűlovas jellegüket. (A két fő csapatnem mellett viszont a harmadik, az ún. átmeneti típusú lovasság létezését sem a tárgyi, sem az írásos források alapján nem tudjuk bizonyítani.) A magyar vezérek – kihasználva mindkét csapatnem előnyös tulajdonságait – eltérő stratégiát és taktikát alkalmaztak a különböző jellegű ellenfelek ellen. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a források időről időre más és más fegyverzetű egységek tevékenységét helyezik előtérbe. Nem tekinthető hát megalapozott állításnak, hogy a honfoglalás utáni évszázadokban biztosan feledésbe merült volna a steppei hadviselés taktikai kelléktára. Épp ellenkezőleg számos olyan momentum található a későbbi forrásokban, amelyek ennek az ellenkezőjére utalnak. A disszertáció végül arra is rámutat, hogy egyes korábbi véleményekkel szemben a hagyományos íjász könnyűlovasság, késő középkori nevükön a tegzesek (pharetrariusok), jelenlétével egészen a XVI. század elejéig számolni kell Magyarországon. Ugyanakkor az ország déli határvidékén valószínűleg már a XIV. században kimutatható a X. századi bizánci hadszervezetből balkáni közvetítéssel „örökölt” huszárok jelenléte. For more than a century of Hungarian military historiography, the light cavalry – held up as the repository of the national ethos and national “mythology” – was the focus point of an academic discourse which was itself often in thrall to that national ethos. It has taken historians a long time to identify the complex problems that burden the historiographical tradition of the medieval Hungarian light cavalry. Against this background, I have gradually recognized how much there is a need for work towards a new synthesis, reconstructing the historiographical background to this phenomenon and subjecting it to criticism through studies based on research in several disciplines. The light cavalry is a category of wide application in almost every place and time, and in order to make a study of it over a period that spans more than six hundred years, we cannot rely on any single, narrowly-defined group of sources. Such an investigation is nearly always multidisciplinary, and this is perceptible even in work with similar aims by military historians of the past. Narrative historical sources and medieval charters must be supplemented by sources from archaeology and museology, and even relevant sources of art history and linguistic history. Considering the scarcity of Hungarian medieval sources even across this broad scope, some of the problems of the light cavalry required me to step outside the customary framework of national historiography and make use of parallels from military history elsewhere. The first task is to determine whether the subject of the thesis – the light cavalry in mediaeval Hungary – actually fits the definition of “light cavalry”. A view put forward by the Hungarian historian AndrásBorosy and widely accepted is that saw the vast majority of Hungarian cavalry between the eleventh and fourteenth centuries occupied some sort of “intermediate” category. Many novel new definitions have been put forward in the last decade. Rigidly conformist notions such as the regime of “Eastern” and “Western” systems as applied to the combat techniques of the variegated cavalry corps have in many respects not stood up to historical research. In contrast with the combat principles of early modern standing armies, medieval armies, including the Hungarian army, included lightly armed horsemen capable of long range combat and deployed either in formations together with heavily armed cavalry or as combat cavalry or even as infantry. This is consistent with the capability of Western European cavalry – despite being defined as “heavy” – to carry out the most diverse duties from raiding behind enemy lines to infantry engagements in castle sieges in the tenth, eleventh and twelfth centuries. Of course, not every warrior had expensive and heavy weaponry in Western European armies. Classification by weaponry does not give a clear picture of differences in tactics. It was used as a model of dual division for Hungarian cavalry over a period of centuries: heavily armoured men-at-armsand lightly armed hussarsat the end of the fifteenth century (as defined by Matthias Corvinus: equites levisarmaturae, quos husaronesapellamus) and men-at-armsand mounted archers(pharetrarius) in the fourteenth century. Regretfully, we do not have any sources which describe similar cavalry groupings in earlier times. The laws of Coloman I the Book-lover mentioned only unarmoured cavalrymen and loricatus or armoured cavalrymen. Since the definition of saggitariusappeared in addition to those of loricatusand panceratusin the early sources, the former definition might have been used for armoured cavalrymen in the Árpád era. Overall, I do not think we yet have a more adequate collective definition of shooters, mounted archers and hussars than “light cavalry”. Although a large part of the armed forces of the Kingdom of Hungary must have been Western type heavy cavalry even before the twelfth century, the army seems to have preserved much of its light cavalry character. There is no evidence, either from artefacts or written sources, of an intermediate type in between heavy and light cavalry. Hungarian commanders employed various tactics to take advantage of the properties of both corps, against adversaries who were also heterogeneous in composition. Historians have tended to emphasize one kind of weaponry or another at different times, probably owing to the above assumption. The argument that the tactics and weapons of the steppe disappeared during the centuries following the Hungarian Conquest has no solid foundation, and the sources provide considerable evidence to the contrary. The thesis also challenges existing views concerning the traditional light cavalry of mounted archers (pharetrarius) in late mediaeval times, and proposes that they must have persisted until the early sixteenth century. In addition, the hussars “inherited” from the Byzantine military machinery of the tenth century via Balkan intermediaries were very likely present in the southern border regions of Hungary in the fourteenth century.