A szakdolgozatomban azt vizsgálom három, egymáshoz közvetett módon kapcsolódó fejezetben, hogy milyen szerepe van a láttatásnak a 17. századi holland festészetben,valamint hogyan értelmezi át ezt a képi hagyományt az aranykori holland képzőművészet kortárs recepciója. Egyrészt feltételezem a holland képeken megjelenő látásmódnak egy elsősorban 17. századi Egyesült Tartományokra jellemző, de a geográfiai-és időhatárokat rugalmasan felfogható modelljét, amelyet a dolgozat első felében egy látást tematizáló festményen vizsgálok. Másrésztől pont a látásról szóló tudás történeti-antropológiai távlata miatt válik kérdésessé, miként próbálnak a művészettörténet diskurzusok a látás és leképezés 17. századi összefüggéseiről beszélni, ezért a művészettörténet értelmezői nyelvét is bemutatom egy kiállítás-kritikában. Harmadrészt, egy kortárs festő munkáinak az elemzése segítségével áttekintem, milyen fogalmi paradoxonokat visz színre a 17. századi láttatás-alakzatok újbóli felhasználása. Bár a szövegek csupán esetleges kapcsolódnak egymáshoz, abban reménykedem, hogy ezek az írások adalékai lehetnek egy olyan látást, valamint látásról szóló elméleteket kritikai pozícióból vizsgáló képelméleti kutatásnak, amely egyszerre felel meg a történetiség igényeinek és hasznosítja a posztmodern képtudományos elméletek felismeréseit.