A kisgyermekkor meghatározó életkori szakasz. Az itt befektetett munka, felnőttkorra hoz eredményt, főként a halmozottan hátrányos, veszélyeztetett, köztük roma származású gyermekek terén, pótolva a családi hiányosságokat. Nem tagadhatjuk, hogy a családnak különleges szerepe van a társadalmi viszonyok újratermelésében, hiszen generációkon keresztül örökíti át értékeit, normáit, viselkedési szabályait. Legnagyobb veszélyben mégis a gyermekek vannak. Biológiai és szocializációs feladatait teljesíteni nem, vagy csak hiányosan képes családokból mentálisan sérült személyek kerülnek ki. A „mérgezően” működő családokban az érzelmi kötelékek hiányoznak vagy erősen torzulnak. A család nem tekinthető biztonságos bázisnak, mely a gyermek egészségének, túlélésének, fejlődésének, méltóságának tényleges vagy potenciális sérelmét eredményezi egy olyan kapcsolat keretében, amely a felelősségen, bizalmon kellene, hogy alapuljon. A probléma aktualitása vezetett a témakörben való elmélyülésemhez. Közvetlen környezetemben szembesülök azzal a ténnyel, hogy a gyerekek egyre magasabb létszámban élnek mély szegénységben, szélsőséges körülmények között. A szülők elhanyagoló életmódja miatt szenvednek, mely a veszélyeztetettségig vezetheti őket mindaddig, míg a gyermekvédelem látószögébe nem kerülnek. A krízisek megoldhatatlan problémákat gerjesztenek, és ez a családok széthullását, a gyermekek szakellátásban történő elhelyezését eredményezi. A szülői háttér nélkül, kiszolgáltatott körülmények között nevelkedő fiatalok, nem tudják elsajátítani azokat a társadalmi normákat, melyek a magán és a közösségi életük helyreállításához elengedhetetlen. Dolgozatomban igyekszem bemutatni a családi élet jelentőségét, a szülői szerepek fontosságát, az intézmények felelősségét a gyermekek önálló, teljes, boldog életének megalapozásában. Rávilágítok arra, kik alkotják a társadalom azon rétegét, akik perifériára sodródhatnak, és mi ennek a következménye.