Magyarországon a civil szervezetek munkájában való részvétel és a különböző aktivitási formák gyakorlása nagyon alacsony az európai átlaghoz képest. Ennek oka, hogy a demokratikus politikai kultúra a rendszerváltás óta nem lépett előre és még mindig kelet-(közép-)európai politikai szocializációs mechanizmusok működnek (Kern, Szabó, 2010). Ha ilyen alacsony arányban veszünk részt a közösségünk, társadalmunk ügyeiben, úgy érezhetjük, hogy tehetetlenek vagyunk, nem sok hatással lehetünk ezekre az ügyekre. Korábban írt műhelymunkámban, melyet a közéleti érdektelenségről, mint a tanult tehetetlenség egy formájáról írtam, készítettem mélyinterjúkat a témában és többször találkoztam azzal, hogy azt gondoljuk, egy-egy ember önmagában kevés a változtatáshoz, összefogásra lenne szükség, de nem tudunk vagy akarunk időt, energiát áldozni erre, a kezdeményezést továbbra is kívülről várjuk. A megoldást erre a problémára részben a civil/nonprofit szektorban való részvételben találhatnánk meg. Az aktivizmus megnyilvánulásai között a folyamatosan ható és szervezeti keretei miatt kiegyensúlyozottabb hatást elérő civil szervezetek munkája rendkívül fontos az emberjogi, humanitárius, társadalmi ügyekben. Kutatásomban szeretném megvizsgálni, hogy hogyan viszonyulunk a civil szervezetekhez, hogy egyes tényezők hogyan befolyásolják ezeket az attitűdöket. Milyen összefüggést mutat ez a társas felelősségvállalás faktoraival (Starrett, 1996): a globális társas felelősség szintjével, az embertársaink felé érzett felelősség szintjével, a társas konzervativizmus szintjével. Hatással van-e a civil szervezetekhez való viszonyulásunkra, attitűdjeinkre a kormányzati kommunikációs elemeket tartalmazó vagy a civil szervezeteknek bizalmat szavazó ingeranyag? Milyen irányú ez a hatás? Van-e összefüggés a nemzeti identitás glorifikáló vagy kötődő megnyilvánulásai és a civilekhez való viszonyulás között és milyen interakciós hatásokat, bonyolultabb összefüggéseket lehet felfedezni ezen tényezők között.