Az állam hatalmának korlátait többféle erkölcsi elv alapján is rögzíthetjük. Ebben a dolgozatban egy ilyen erkölcsi elvet fogok vizsgálni, méghozzá a jogi paternalizmus elvét, amely a jogi gyakorlat bármely területén jelenthet igazolási alapot az autonómia korlátozásához. Én azonban ebben a dolgozatban csak a büntetőjog területén elemzem, hogy megfelelő igazolási alapját nyújtja-e a paternalizmus a szabadság korlátozásának.A nyugati világban a szabadság szociális és politikai értékének jelentősége általánosan elfogadott, ennek ellenére még sincs konszenzus abban, hogy miért olyan fontos a szabadság, és hogyan lehet összhangba hozni más értékekkel. „Ebből következően a kortárs politikai filozófiában nincs egyetértés a paternalizmus igazolhatóságáról sem.” A paternalizmus elve szerint az államnak akkor is joga van beavatkozni az egyén autonómiájába (előírni vagy tiltani és büntetni egy cselekvést), ha azzal kizárólag önmagunknak okozunk kárt, másnak nem. A jogi paternalizmust a szülő-gyerek kapcsolatához lehetne hasonlítani. Úgy, ahogy a szülők indokoltnak tartják, hogy megmondják mit és hogyan kell cselekedniük a gyerekeiknek, úgy az állam az állampolgárok életébe avatkozik bele, hogy megvédje őket az önmaguknak okozott károktól a saját javuk érdekében. Így nyers formában a paternalizmus észszerűtlen tannak tűnik, mivel ha a felnőtteket úgy kezelik, mint a gyerekeket, akkor idővel elvesztik az észszerű döntés és megítélés készségét. Ezt lehet azzal igazolni a családi kapcsolatokban, hogy a szülőknek a természettől adott fennhatóságuk van a gyermekeik felett, de ezek csak ideiglenes kötelékek. Addig tartanak, míg a gyerekek fel nem nőnek és „kirepülnek” a családi házból.