Híres életművek utolsó alkotásai általában vonzzák mind a nagyközönség, mind a kritika figyelmét. Ez az állítás nem mondható el az orosz romantika nagy alakja, Lermontov utolsó Stossz címen elhíresült prózai művéről, melyet legtöbbször befejezettlenként emlegeti az a kevés szakirodalom, melyben egyáltalán felmerül. Ebben a tekintetben is nagyban kettősséget mutat. A szöveg ismerős és egyszerre ismeretlen is: rövidsége ellenére számos inter- és autotextuális utalást tartalmaz, majdhogy montázsa a XIX. századi orosz- és világirodalomnak. Tökéletesen illeszkedik az ún. pétervári szövegek közzé, de valahogy mégis más, nem megszokott. Lermontov a nyugati romantikát is megidézi ebben a rövid elbeszélésben. A már említett német Hoffmann mellett észlelhetjük a nagy példakép Lord Byron hatását is. A főhős, Lugin alakjában megelevenedik néhány jól ismert lermontovi vonás: utazó, akár Korunk hőse, Pecsorin; kártyás, akár Az álarcosbálból ismert Arbenyin és magányos, mint A démon maga. A kártyajáték és az őrület motívumok azonnal Puskin Pikk dámáját juttatják az olvasó eszébe, a művészet, festészet téma által pedig Gogol Az arckép és A Nyevszkij proszpekt elbeszéléseivel lehet párhuzamot vonni.