A letartóztatás az a kényszerintézkedés, mely a legsúlyosabb beavatkozást jelenti a terhelt személyi szabadságába és e jogintézmény jogtörténeti gyökerei a római jogba nyúlnak vissza.Elengedhetetlen a büntetőeljárás során, hiszen ha nem lenne ez a jogintézmény, akkor számos ügy befejezetlen maradna, és ezzel a büntetőeljárás sem érné el megfelelően a célját. Épp emiatt a bíróságokra nehéz feladat hárul, ugyanis alaposan meg kell vizsgálniuk a szükségesség kérdését, a feltételek fennállását, és az arányosság elvét alkalmazva, ha enyhébb eszközzel a kívánt célt nem lehet elérni, akkor lehet csak elrendelni. Előnye, hogy növelheti a jogalkalmazóknak a hatékonyságát az, hogy segítségével a terhelt jelenléte biztosítható az eljárás során, a bizonyítás megnehezítése, meghiúsítása megakadályozható illetve a bűnismétlés lehetősége kiküszöbölhető, radikálisan csökkenthető. Hátrányai viszont ugyanennyire nyilvánvalóan kimutathatóak, hiszen a fogvatartott személy számos jogának sérelme lehet az ára az eljárás lefolytatásának. Sérülhet ezáltal az ártatlanság vélelmének elve, az ésszerű időhatáron belüli határozathozatal, a tájékoztatáshoz való jog továbbá a szabadlábon védekezés követelménye. A fogvatartott kriminalizálódhat, pszichikai sérüléseket is szenvedhet el a fogva tartása alatt. Végül, ha utóbb kiderül, hogy indokolatlanul tartóztatták le, a terheltet megilleti a kártalanítás.