Véleményem szerint ahhoz, hogy a gyermek majdan egészséges, magabiztos, öntudatos, a világ színei felé nyitott felnőtt legyen, elengedhetetlen az identitástudat kialakítása, kultúránk értékeinek megőrzése, a felnövekvő generációk számára történő átadása. Az ember számára az önkifejezés egyik legalapvetőbb eszköze a hang, így tehát a beszéd és az éneklés. Ám az éneklés mondhatni a beszéd fölött áll, hiszen alkalmas arra, hogy olyan érzelmeket fejezzünk ki segítségével, amelyeket szavakba önteni nehéz, vagy talán nem is lehet. A régi magyar paraszti kultúrában az éneklés mint az érzelmek kifejezőeszköze, és mint zenei esztétikum átélésére szolgáló eszköz játszott szerepet. Akár pozitív, akár negatív emóciót akart az ember megjeleníteni, feldolgozni; énekelt. Az éneklés teljes valójában mutatja meg az emberi lelket mindenféle közvetítő tárgy, azaz hangszer nélkül. Azt gondolom, meg kellene tanítani gyermekeinket arra, hogy merjenek énekelni, énekléssel a feszültségtől megszabadulni, önmagukat kifejezni, hiszen ez az életben később is hasznukra válhat. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy biztosítsuk számukra azt a közeget, ahol bátran, ítéletek és kötöttségek nélkül énekelhetnek, ahol a zenei esztétikai élményt a számukra megfelelő módon élhetik át, ahol egy-egy zenei tevékenység során az átélt egyéni és közösségi élményen van a hangsúly, ahol a népdaléneklés a tőle idegen didaktikai fogások nélkül, a maga természetességében juthat érvényre. Ahhoz, hogy a gyermekből magabiztos, a világ felé és más kultúrák felé nyitott, saját kultúráját megbecsülni és továbbadni képes felnőtt váljon, a zenei nevelés, ezen belül a népzene átadása, megszerettetése, elsajátítása fontos hozzávaló.