A kutatómunka során a 3/2013-as jogegységi határozat jogtörténeti hátterét, érvényesülését vizsgáltam az ítélkezési gyakorlatban, kiemelten koncentrálva az emberölés elhatárolására az élet és testi épség elleni egyéb bűncselekményektől, majd három külföldi szabályozást vizsgáltam, hasonlítottam össze a hazaival. Az elhatárolás problémája már a Csemegi-kódexben is megjelent, azonban itt még nem vált szükségessé egy ide vonatkozó iránymutatás készítése. Az 1961-es Btk.-hoz kapcsolódóan jelent meg a 4. számú Irányelv, azonban ezt az indokolás szerint a társadalom védelme indokolta elsődlegesen. Hasonlóan a hatályos jogegységi határozathoz, megkülönböztette az objektív és szubjektív tényezőket, több szempont is irányadó a mai joggyakorlatban is: az eszköz, elkövetési mód, vagy éppen a motívum vizsgálata. Az elhatárolás nehézsége az 1978-as Btk. hatálybalépésével tovább mélyült az életveszélyt okozó testi sértés tényállásának megjelenése okán. Válaszolva a jogtudósok vitájára, a Legfelsőbb Bíróság elkészítette a 15. számú Irányelvet, amely már a ma is nehézséget okozó életveszélyt okozó testi sértés – emberölés kísérlete, valamint a halált okozó testi sértés és a befejezett emberölés elhatárolását tartalmazta, tehát iránymutatást adott az új, vitatott tényálláshoz. Jóval bővebben rendelkezett a 15. sz. Irányelv az objektív és szubjektív tényezőkről, különösen utóbbiakról, valamint választ adott a jogos védelemmel kapcsolatosan felmerülő egyes kérdésekre. Természetesen bizonyos elemeket átemelt a korábbi iránymutatásból, például a főbb tárgyi tényezőket. A 15. sz. Irányelv rendelkezéseinek nagy részét a Kúria az új, 2012-es Btk.-hoz kapcsolódó 3/2013-as Büntető jogegységi határozatába átemelte, jelentősebb változtatás a lőfegyverekre vonatkozó rendelkezések, a gondatlanságból elkövetett életveszélyt okozó testi sértés vétségének magyarázata. Meghatározta, szemben a korábbi Irányelvvel, hogy az életveszélyt okozó testi sértésnek nem állapítható meg a kísérlete, ha a testbántalmazásra irányuló szándékhoz gondatlan eredmény kapcsolódik.
A minősített esetek körében fedezhetünk még fel eltérést, a jogegységi határozat értelmezi az új Btk.-val érkezett, súlyosabban minősülő eseteket, mint a védekezésre képtelen, vagy az elhárításra idős koránál, vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére történő elkövetést. A 3/2013-as BJE harmadik része az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés elhatárolását tartalmazza, a korábbi irányelv a jogos védelemre, valamint a büntetéskiszabási szempontokra vonatkozóan rendelkezett, de mint fentebb ismertettem, a jogegységi határozat az irányelv első és második részének helyébe lépett. Az imént felsoroltakon kívül azonban a 3/2013-as BJE szóról szóra tartalmazza a 15. sz. Irányelv rendelkezéseit, tehát az ahhoz kapcsolódó gyakorlat fennmaradt. A megvizsgált határozatokból kiderült, hogy a bíróságok következetesen alkalmazzák a Kúria iránymutatását, azzal összhangban álló ítéleteket hoznak. Ettől függetlenül azonban több kérdés is felmerül a hatályos szabályozással, gyakorlattal kapcsolatban, különösen a skandináv példák vizsgálatát követően. Kérdéses, hogy a testi sértés jelenlegi, két alapesetes szabályozását mi indokolta az új Btk.-ban, mikor az 1978-as Btk. egy alapesetes megoldása már bizonyított a gyakorlatban, előbbivel kapcsolatban pedig súlyos kifogások merültek fel, amelyekre a büntető jogtudomány több neves képviselője is felhívta a figyelmet.
Kétségtelen, hogy az életveszélyt okozó testi sértés tényállása az egyik, - talán legfőbb – oka az iránymutatás szükségességének. Álláspontom szerint azonban nem fogadható el, hogy előbbi bűntett szerint minősül, ha az elkövető szándéka kiterjed az életveszélyre, ugyanis amennyiben az létrejön, nagyon könnyen bekövetkezhet a halálos eredmény. Nem különíthető el az életveszélyt, vagyis a halál reális lehetőségét átfogó szándék, a halál bekövetkezésére kiterjedő szándéktól. Aggályosnak tartom továbbá azt is, hogy megállapítható az életveszélyt okozó testi sértés kísérlete is, ha az eredmény elmarad, vagyis közvetett életveszély sem jön létre, ennek bizonyítása nehéz feladatot állít fel a hazai bíróságok számára. Lehetséges, hogy a megoldást a tényállás eltörlése jelentené, ahogyan azt Kőhalmi László kifejtette monográfiájában. Függetlenül attól, hogy már kikristályosodott egy egységesnek mondható bírói gyakorlat a korábbi irányelv és a hatályos BJE segítségével, az ismertetett esetek is szemléltetik, hogy nagyon vékony a határvonal a tárgyalt deliktumok között. A testi sértési cselekmény egy részcselekménnyel könnyedén átfordul emberölésbe, az életveszélyt okozó testi sértés pedig halált okozó testi sértéssé válhat valamilyen közreható ok következtében, hiába indultak gyógyulásnak a sértett sérülései, bár utóbbi esetben a büntetési tételek egyeznek.
Amennyiben a jogalkotó a közeljövőben módosítaná az élet és testi épség elleni bűncselekmények szabályozását, mintával szolgálhatnak a megvizsgált országok büntető törvénykönyvei. Svédországban évszázados hagyományra tekint vissza az ölési cselekmények két törvényi tényállással történő szabályozása, nem elvetendő ez a minta, azonban itt ezek elhatárolása jelent gyakorlati problémát. A testi sértés vonatkozásában nagyon fontos, hogy nem szerepel az életveszélyt okozó testi sértés a svéd Büntető törvénykönyben, így itt nem olyan kiterjedt az elhatárolási kérdéskör, mint hazánkban, megkönnyítve ezzel a jogalkalmazás feladatait. A finn Btk. ölési cselekményekre vonatkozó rendelkezései példaértékűek, szélesebb mérlegelési kört engednek a bírónak, azonban nem olyan mértékben, mint Svédországban. Ezt szemlélteti, hogy az emberölésnél a büntetési tétel felső határa nyitott, a gyilkosságnál pedig a felsorolt körülményeket határozottan kell figyelembe venni, nem taxatív felsorolást jelentenek, mint hazánkban a minősített esetek. A súlyos testi sértés tényállásánál szintén szabályozza a finn jogalkotó az életveszély okozását, azonban a súlyos testi sértéshez kapcsolódóan, amely valamivel egyszerűbb megoldás, mint az új Btk.-ban, nem szabályozza viszont a halált okozó testi sértés tényállását. Kutatásom során megvizsgáltam a norvég élet és testi épség elleni bűncselekményekre vonatkozó szabályozást is, a testi sértéssel kapcsolatban mintaként szolgálhat, hogy nem határozza meg az életveszély okozását, mint minősítő körülményt, viszont a halált igen. A hazai szabályozással kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy az nem enged teret a bírói mérlegelésnek, ugyanis a büntetési tételek meghatározásán felül köti a bírákat a középmértékes szabály is. Élet, vagy testi épség elleni bűncselekmények esetén pedig a dolgozatom tárgyát képező határozat is, amely ugyan szükséges a körülményes szabályozásból fakadóan, mégis további korlátozást jelent. Megoldást jelenthetne az ok-okozati összefüggésben álló problémákra a szabályozás megváltoztatása, ahol mintául szolgálhatnak a skandináv országok megoldásai, így könnyebbé válhat az ítélkezés, több teret engedve a bírák mérlegelésének és szaktudásának, amelyet hosszú évek, évtizedek munkája alatt fejlesztettek ki.