Dolgozatomban Olivier de Sagazan kortárs francia képző- és performanszművész Transfiguration című performanszának egy dokumentációját kíséreltem meg a poszthumanizmus esztétikájának egy jellegzetes megnyilvánulásaként értelmezni. A Fischer-Lichte-i értelemben vett közvetlenség ellenére a látottak alapján is elmondható, hogy Sagazan performanszának központi mozzanatait képezik azok a jellegzetes dehumanizációs eljárások, amelyek a képzőművészeti anyaghasználat segítségével igyekeznek a homogén, steril, zárt és ebből adódóan identikus antropomorphé vonásainak eltörlésére, ezen keresztül pedig a (neo)klasszicista ember- és testkép esztétikai ideológiájának a kritikájára, melynek testkánona történetileg az antik görög kultúra reprezentációs hagyományából és kódrendszeréből eredeztethető. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy Sagazan akciójának momentumai között helyet kap az alak, a törzs átváltoztatása is, hangsúlyoznunk kell, hogy az elemzett performansz esetében a formátlanítást elsődlegesen az arcra irányulóan láthatjuk megvalósulni. Ez a tényező azért sem mellékes, mert felhívja a figyelmünk a szinekdochikus viszonyra, amely alak és fej/arc között áll fenn, vagyis arra, hogy az arc mint az egyén személyiségének antropológiai értelemben vett kifejezője az identifikáció tekintetéből elsődlegességet élvez. Az arc fontosságát jelen performansz esetében már a cím is anticipálja, amennyiben utal arra a művészettörténeti megközelítésre is, mely az arc ábrázolásának történetét, konkrétabban a portré műfajának megjelenését a Krisztus-ábrázolások és az általuk közvetített ember- és arcképek megjelenéséből eredezteti. Sagazan a szent arcot, a portrék által rögzített képmást az agyagfej képlékenységére, a formaalkotás, a létesülés ígéretének intenzitására cseréli, hogy az így véghezvitt esztétikai dehumanizáción, a „christogram” és „antrophogram” jeleinek és formáinak szétszórásán keresztül mutasson rá az ember antropológiai nyitottságára, arra, hogy az adott reprezentáció csak egy lehetőség a még meg nem testesült formák és jelkonstellációk repertoárjában. A testet és testiséget eleve előtérbe állító performansz mint műfaj ezeknek a törekvéseknek nem csak, hogy remek alkalmat kínál, hanem felmutatja azt, hogy a művészet mint az esztétikai tapasztalat elsődleges közvetítője, hogyan is válhat akár az antropológiai vizsgálódás adekvát gyakorlatává és önmagunknak mint másiknak az újraértési kísérletévé.