Dolgozatomban elsősorban azt a kérdést vizsgálom, hogy a kiegyezés következtében, mely részlegesen visszaállítja az 1848. évi törvényhozás vívmányait és teret nyit a parlamentáris fejlődésnek, hogyan változik meg az alkotmányosság fogalma a magyar közjogi gondolkodás keretei között. Két jogászprofesszor, Nagy Ernő és Concha Győző vitája két eltérő szemléletmódot állít egymással szembe. A Nyugat-Európában meghonosodott jogpozitivizmus és a sajátos magyar elemekkel átszőtt ezeréves történeti alkotmány eszméje ütköznek a vita során. A dolgozat első fejezete az angolszász, a frankofon-latin, valamint a német területek jog- és alkotmánytörténeti sajátosságait foglalja össze. E fejezet célja, hogy felvázolja azokat az eszméket, melyek a magyar közjogi gondolkodást is áthatják, s melyekre a két jogászprofesszor is hivatkozik a vita során. A második fejezet a 19. századi magyar jogelmélet, állambölcselet jellegzetes vonásait tartalmazza. A szentkorona-tan tartalmának Hajnik Imre általi kibontása, mely Concha Győző elméletében is központi szerepet fog betölteni. A harmadik fejezet Nagy Ernő munkásságát foglalja össze, különös tekintettel az 1887-ben megjelent Magyarország közjoga című munkájára. Az általa képviselt újszerű alkotmánytani szemlélet bemutatása. A negyedik fejezet a mű megjelenésének pozitív visszhangjait mutatja be Schvarcz Gyula recenziójának ismertetése útján. Az ötödik fejezet pedig Concha Győző bírálatát tartalmazza, mely a szentkorona-tan szellemében intéz támadást Nagy Ernő elmélete ellen. Bemutatásra kerül, hogy a vita miért eredményezte szükségszerűen Nagy Ernő nézeteinek fokozatos visszaszorulását és tankönyvének átdolgozását az új kiadások során. A szentkorona-tan „hivatalossá válása”, mely 1945-ig megkérdőjelezhetetlen eleme a magyar közjogi gondolkodásnak.