Az egészségügy átalakulásának és megújulásának kérdése nem csak a magyar jogalkotó hanem az Európai Közösség számára kiemelt terület. Az egészségügyi szektor sokszínűsége –lévén, hogy magába foglal rengeteg tevékenységet az orvosi műszergyártástól a bonyolult és kockázatos orvosi beavatkozásokig- eltérő szabályozási módszereket igényel, melyek közül az egészségügyi szolgáltatások kérdése különösen érzékeny. Az egészségügyi szolgáltatások meghatározása, törvényi definiálása tagállamonként különböző a Közösségen belül. Nehéz egy egységes fogalmi rendet alkotni az egészségügyi szabályokon belül, mert az egyes államok eltérő szempontrendszereket vesznek figyelembe saját jogi fogalmaik kialakításánál. A tagállamok a saját egészségbiztosítási rendszerükben a finanszírozást, az állami támogatást és a kötelező állami feladatok ellátását tűzték ki célul és ezen fölül kevés jelentőséget tulajdonítottak az egyes szektorok mélyreható szabályozásának kialakítására. A későbbiekben ez a szabályozási tevékenység lassan kiterjedtebbé vált, de még ma sem érte el azt a rangot, hogy teljesen önálló jogalkotási tárgykörré váljon a Közösség keretein belül. Mára a szolgáltatások szervezésének módja minden tagállam egészségügyi rendszerének sajátos eleme. Az eltérő történelmi fejlődés, a szolgáltatások finanszírozásának eltérései (az állam vagy magáncégek) a nagy egészségügyi intézmények (klinikák, kórházak, rendelőintézetek) berendezkedése mind-mind különbségeket vonultat fel a tagállamok között. Ennek alapján, tekintettel a Szerződés rendelkezéseire, nehezen valószínűsíthető, hogy közösségi szintű szabályozással, minden átmenet nélkül egységesíthetőek a szolgáltatások. Ugyanakkor a szolgáltatások valódi természetének alapvető sajátossága a határon átnyúló jelleg, mely az Európai Közösség létrejöttének egyik legfőbb mozgatórugója. Általában szükség van a határokon átnyúló egészségügyi ellátásnak a polgárokra, az egészségügyi és szociális biztonsági rendszerekre gyakorolt gazdasági, társadalmi és egészségügyi hatásainak körültekintő elemzésére. Ennek magában kell foglalnia a „fogadó" országokra (beleértve a határokon átnyúló, megfelelő költségtérítést) és különösen a kisebb tagállamokra gyakorolt hatást, valamint az európai együttműködésből eredő potenciális előnyöket és méretgazdaságosságot. Nyilvánvalóan elvileg sokkal több beteg érdeklődik a határokon átnyúló egészségügyi ellátás iránt. A más tagállamokban igénybe vehető egészségügyi ellátás lehetőségeire vonatkozó információhiány és az átlátható keretjogszabály hiánya azonban sokakat elrettent attól, hogy külföldön keressenek kezelést, még ha ez is lenne a helyénvaló.

Az Európai Unió Bírósága az elé került ügyekben alapvetően a finanszírozás kérdésével szembesült különös tekintettel a szolgáltatások határokon átnyúló igénybevételével. A vizsgált döntésekben és az elé került kérdésekben a szolgáltatások mint önállóan értelmezhető jelenségek értékelését nem annyira a szolgáltatás nyújtásának vagy igénybevételének klasszikus technikai szabályok, hanem ettől eltérően versenyjogi szempontok alapján végezte, érvényre juttatva a saját és más államból érkező szolgáltatás egyenlő piacra jutási esélyeit. A klasszikus szabályok hiánya a bírói joggyakorlatban azzal magyarázható, hogy a gyógyszerek, mint első termékcsoport, melyre nézve a Közösség rendelkezéseket alkotott 1989-ben, még mindig a finanszírozási kérdések szempontjából voltak érdekesek. A mai napig mindössze egyetlen irányelv foglalkozik technológiai kérdésekkel, melyek meg mindig alapvetően a fogyasztóvédelem szempontrendszerét érvényesítik a belső piacon a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban. A jelen dolgozatban a szerző célja egy átfogó kép adása az egészségügyi szolgáltatásokra vonatkozó elsődleges és másodlagos közösségi szabályokban, a társadalombiztosítási rendelkezésekre csak a legszükségesebb mértékben hivatkozva. A dolgozat középpontjában alapvetően a szolgáltatásmozgás lehetőségei és közösségi keretei állnak, annak megvalósítása, figyelemmel a Közösségi jog alapvető jogelveire.