A dolgozatomban az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkében foglalt szabadsághoz és biztonsághoz való jogot, annak korlátait, illetve garanciáit igyekeztem bemutatni az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogán keresztül. Mivel maga az Egyezmény 5. cikke egyes fogalmak (mint pl.:„bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő”; „haladéktalan bíró elé állítás”; „tárgyalás ésszerű határidőn belül”; „rövid határidőn belüliség követelménye”) meghatározásával adós maradt, így a Bíróságra hárult ezen jogintézmények kimunkálása, ezért a dolgozatom megírása során is nagyrészt a bírósági esetjogra támaszkodtam. Azonban a Bíróság is tartózkodik attól, hogy pontosan meghatározza a fenti fogalmak jelentését, s ezért minden egyes elé kerülő esetben hangsúlyozza, hogy az ügy egyedi körülményeire tekintettel lehet megállapítani azt, hogy az adott tagállam hatóságai, illetve bíróságai által lefolytatott eljárás összeegyeztethető volt-e az Egyezménnyel vagy sem, ezért igyekeztem minél több esetet bemutatni, hogy szemléltessem a Bíróság álláspontját. Emellett a magyar jogi szabályozásra is kitértem, s röviden ismertettem, hogy a hazai jogintézmények (mint pl.: az előzetes letartóztatás, a házi őrizet, a pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelése, illetve a fogvatartás alternatívái: az óvadék, a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet, és az úti okmány elvétele) mennyiben állnak összhangban az Egyezmény által támasztott követelményekkel. A dolgozat utolsó nagy szerkezeti egységében pedig azt a három magyar ügyet (Imre; Maglódi; Osváth ügy) vázoltam fel, amelyekben érdemi döntés született, s melyek vonatkozásában Magyarországot az strasbourgi Bíróság elmarasztalta az Egyezmény megsértése miatt.