A nemzetközi színtéren meglehetősen sok, empirikus adatokon nyugvó irodalom elemzi a különböző rokkantellátások munkaerő-piaci részvételre gyakorolt (ellenösztönző, szívó) hatását, viszont kevés tanulmány foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy kik is azok, akik az egészségük károsodását követően (újra) dolgozni tudnak. A munkaerő-piacról rokkantellátásba történő kivonulást követő munkavállalásról pedig mind kvantitatív elemzések, mind kvalitatív kutatási eredmények is nagyon korlátozottan állnak rendelkezésre.

Ez annál is inkább meglepő, mert az európai jóléti rezsimek elmúlt évtized(ek)ben történt átalakulásával foglalkozó elméleti és empirikus irodalmakban nagyjából egyetértés mutatkozik abban, hogy az országok – a szakpolitikák szintjén legalábbis – mind nagyobb hangsúlyt fektetnek a korábban „passzív” segélyezettek „aktivizálására”: e tekintetben a fogyatékos emberek aktivizálása sem kivétel (lásd például: OECD 2010, 2012). Magyarországon a rokkantnyugdíjazás szabályaiban 1998-ban bekövetkezett változások formálisan megszüntették a rokkantellátásra való végleges jogosultságot, a 2008-as reformok pedig kimondottan célul tűzték ki a foglalkoztatási esélyek növekedését (Scharle 2008). 2011-ben fogadták el a rokkantsági nyugdíjrendszer átalakításához kapcsolódó új intézmény- és ellátásrendszer koncepcióját, melynek egyes elemei 2012-ben (megváltozott munkaképességű személyek új ellátási rendszere, új komplex minősítési rendszer, a kapcsolódó intézményrendszer változásai), más elemei 2013-ban kerültek bevezetésre (új, egységes, egyszintű akkreditációs rendszer). A kormányzati tervek szerint mintegy 120000 rokkantellátásban résztvevő ember foglalkozási rehabilitációjának és nyílt munkaerő-piaci integrációjának kellene megvalósulni az elkövetkezendő időszakban.