A Svéd-Norvég Királyság közjogi helyzete 1814-1905 között című dolgozat a két ország XIX. századi alkotmánytörténetét dolgozza fel angol, magyar, norvég és svéd primer, illetve szekunder források alapján. Ez az a kor, amikor Svédország térdre kényszerítette a dán koronát, és megszerezte a Norvég Királyságot a saját finn területi veszteségeinek kompenzálásául. A dolgozat első felében betekintést nyerhetünk a Napóleoni háborúk végkifejleteként bekövetkezett svéd és norvég alkotmányos fordulatokba. A dolgozat hatalmi áganként mutatja be a svéd és a norvég alkotmányos berendezkedést, elsősorban az alapintézményekre koncentrálva, kitérve a sajátosságokra (pl. a svéd grundlag-szabályozás). Ezt követően a második rész az 1814-15-ben kialakított svéd-norvég uniót hivatott elemezni. Az elemzés során arra a kérdésre kerestem a választ, hogy az unió kilencven éve alatt valójában milyen jogi természetű államalakulat állt fenn: reálunió avagy perszonálunió? Ebből kifolyólag kívántam feltárni a felek közti viszony alapját, és bemutatni a kapcsolatot megreformálására irányuló bizottsági tervezetek. A százévnyi uniós kapcsolat során a norvég nemzet mindvégig következetesen törekedett önállósága és függetlensége elérésére, megóvására. Nehezen megválaszolható az a kérdés, hogy a norvégok melyikkel járhattak volna „jobban”: a reálunióval vagy a perszonálunióval? Az erőfölénnyel rendelkező svéd félnek lehetősége volt bátran ráerőltetni saját akaratát a norvég nemzetre, ameddig a jog rugalmassága, értelmezési határa ezt megengedte. Ennek következtében elégedett meg időközben Svédország a perszonálunióval a reálunió helyett. A nem egyértelmű, sokféleképpen értelmezhető jogi helyzet legjobban a norvég külügyekkel szemléltethető. Ez talán a 90 év legizgalmasabb kérdésköre, ugyanis a királyi ellenőrzés alatti közös külpolitika folytatása pontos norvég alkotmányos rendelkezés híján tág értelmezési lehetőséget teremtett, nem beszélve a közös katonai szövetségről. Kollektív külpolitikai szerv intézményesítésére a norvég országgyűlés soha nem adott lehetőséget. A norvégok rendszerint végig távolodni, alkotmányuk rendelkezéseinek megfelelően önállósodni igyekeztek. Tartották magukat ahhoz az állásponthoz, hogy az uralkodó személyén kívül más kapcsolat nem áll fenn a társállamok között, és ragaszkodtak az 1815-ös status quohoz, miszerint az uniós okmányban nem szabályozott kérdések saját norvég nemzeti hatáskörbe tartoznak. Ezalatt a svéd politika a király révén elejét kívánta venni minden norvég függetlenségi lépéseknek, és közben tervezetekkel jogi formába önteni országuk érdekeit. A felek helyzetét végig megnehezítette az a tény, hogy a történelmi helyzet teljességgel ellentmondott a norvég alkotmány azon pontjának, amely az állam elidegeníthetetlenségét deklarálta, emellett értelmezési problémákat vetett fel az unióval kapcsolatos egzakt szabályozás hiánya. Megállapítható, hogy a reálunió csupán de facto valósult meg, de iure perszonálunió létezett a két északi királyság között.