Az elmúlt években kétszer jártam Albániában. Első alkalommal Elbasan, Durrës és Tirana nevezetességeit tekintettem meg egy rövid utazás során. Másodjára hosszabb időt töltöttem az országban, melynek során ismét felkerestem Durrëst és Tiranát, emellett eljutottam olyan helyekre, mint az egykori görög romváros, Apollonia (Pojan), a világörökség részét képező Berat, a törökellenes harcok központjaként ismert Kruja, vagy éppen a hatalmas tó partján fekvő Shkodra.
A múlt és a modernitás együttélése talán sehol nem látszik olyan markánsan, mint Albániában – s ez teszi különlegessé. Az új autópályákon luxusautók száguldoznak, de ugyanott a legnagyobb nyugalommal átterelik a kecske- és birkanyájat, vagy a tehéncsordát; a gombamód szaporodó tengerparti szállodák strandjain idős halászok csomózzák a hálóikat; a sorra megújuló mecsetek mellett a legújabb divatot követő fiatalok beszélgetnek; a sokszobás, modern családi házak kertjeiben betonbunkerek bújnak meg.
Kevesen tudják, hogy a magyar és az albán nép sokban hasonlít: Európában mindkettő nyelve egyedülálló, sokat és kitartóan harcoltak a függetlenségükért, ráadásul mindkét országot a saját népe veszi körül a szomszédos államokban. A magyar-albán kapcsolatok nyoma itt is, ott is felbukkan, kis túlzással szinte belebotlik az ember. Az albán fővárosban Hunyadi János emléktábláját, a krujai várban a Hunyadi-szobát láthatjuk. A durrësi várfal tövében, a kikötő szomszédságában háromnyelvű (albán, német, magyar) köztéri alkotás idézi az I. világháborúban elesett osztrák és magyar haditengerészek emlékét, míg Shkodrában obeliszk tiszteleg az 1956-os magyar forradalom előtt. Napjainkban a magyar diplomácia a legelkötelezettebb híve annak, hogy Albánia részese lehessen az európai uniós bővítésnek: a két ország kapcsolata évszázados múltra tekint vissza, s sokkal mélyebb, sokrétűbb annál, mint ahogyan azt a hétköznapi ember gondolná. Ennek feltárására és bemutatására törekedtem dolgozatommal.