Az értekezés a két szereplőtípus, a pap és az orvos konstrukciójának elemzését végzi el Zola első, húsz kötetes ciklusa regényeinek elemzése során. A szereplők megalkotottságának problémáját a szöveg különféle szintjein (történet, elbeszélés és szövegezés [textualisation]) veti elemzés alá. A megalkotottság kérdéskörén belül pedig figyelmet fordít a két szereplő által megjelenített diskurzustípus, a vallási és a tudományos beszédmód manifesztációira, a köztük fellelhető bonyolult viszonyokra. Az értekezés gerincét a húsz regény egymást követő elemzése adja, amelynek során végigkövethetőek a két szereplő konstrukciójában bekövetkező változások, modulációk, valamint az is, hogy az egyes regényeken belül milyen variációkat mutat a két beszédmód között létrejövő viszony a szöveg különféle szintjein (szereplői megnyilatkozások, a narrátori szólam). A szereplők szintjét globálisan tekintve látványos az egyházi szereplők dominanciája, illetve a megalkotottságukban megmutatkozó változatosság. Az orvosok közül leginkább a családi univerzum egyik alakját, Pascal doktort érdemes megemlíteni, aki többszöri visszatérésével narratív variációkat tud felmutatni. Két regényben (Tisztes úriház és Életöröm) a két szereplőtípus funkcionális párt alkot, s a köztük lévő viszony egyben a világról való tudás különféle formáinak viszonyát is színre viszi. A szereplők természetesen az adott tudásforma intézményeit is reprezentálják. A húsz regény megmutatja a katolikus egyház intézményének legitimációs problémáit, az orvostudomány intézményei közül pedig a pszichiátria különféle színreviteleit kell kiemelnünk, amely több regény helyszíneként tölt be kisebb vagy nagyobb szerepet, s szövegbeli reprezentációja egyre erősödő jelenlétének is bizonyítéka. A narráció szintjét elemezve az elemzések arra mutatnak rá, hogy a regények elbeszélői mind a két beszédmódból vesznek át elemeket, amelyek metaforákként kerülnek át az irodalmi beszédbe, s töltenek be szövegszervező funkciót. A két beszédmód azonban nem egyenlő mértékben van jelen, hiszen a tudományos beszédmód nem tud olyan szerepet játszani a fikcionálásban, mint a vallási beszédmód. Ennek oka az lehet, hogy a vallási diskurzusból érkező történetsémák, metaforák az európai kulturális emlékezet részei, így alkalmazásuk hozzájárul a szöveg olvashatóvá tételéhez, míg a tudományos nyelv, amely a kor tendenciáinak megfelelően az orvostudomány területéről vesz át elemeket, még nem rendelkezik olyan emlékezettel, mint a másik beszédmód. Az utolsó regény, majd az azt követő új, Három város ciklus abban érdekelt, hogy a regények ideológiai horizontján a tudomány leváltsa a vallás intézményét, s önmagát új vallásként állítsa annak helyébe. Ez az intenció a regényeket a tézisszerűség irányába mozdítja el. A tézis erőteljes jelenléte gyengíti a beszédmódok konfliktusában rejlő feszültséget, másfelől pedig továbbra sem szünteti meg a vallási beszédmód jelenlétét a szöveg különféle szintjein, hanem csupán áthelyezi azt.
Analysing Zola’s first novel series in twenty volumes, the thesis examines the construction of two types of characters: the priest and the doctor. It analyses the problems inherent in these constructions on different levels of the text (story, narration, textualization). Within these questions it pays attention to the two modes of discourse evoked by the two characters: the manifestations of religious and scientific discourse and the intricate relationships between the two. The thesis is based on an analysis of the twenty novels throughout which certain changes and modulations resulting in the costruction of the two characters can be followed all along, as well as the changing relationship betwen the two discourses on different levels of the text (utterances of the characters and the narrator). On the level of characters the dominance of ecclesiastic characters is evident, as well as the variety of their construction. Among the doctors one character of the family universe is worth mentioning doctor Pascal who shows narrative variations by his repeated returns. In two novels (Pot-bouille and La joie de vivre) the two types of characters form a functional pair: the relation between them also presents the relationship between the different forms of knowledge of the world. The twenty novels show the variation inherent in the legitimation of the instituion of the Roman Catholic Church; of the institutes of medical science we may emphasize the presence of psychiatry that functions as a setting to many of the novels and its representation is the proof of its role getting stronger. Analysing the level of narration the thesis claims that the narrators of the novels borrow elements from both discourses which become metaphors in literary discourse, as well as fulfilling a textual function. But these two discourses are not present in the same way since scientific discourse can not fill such part in fictionalisation as the religious discourse can. The reason for this is perhaps that the narrative patterns and metaphors inherent in religious discourse became parts of European culture, thus their application contibutes to making the text readable, while scientific language according to the tendencies of the age, borrowing elementes from the field of medical science does not have such a cultural memory as the other discourse has. The last novel and the ensuing new cycle entitled Trois villes try on the ideological horizon to deploy science as a new religion instead of the institution of religion, which intention makes them resemble a thesis novel. On one hand the obvious presence of the thesis weakens the tension arising out of the conflict between the discourses, on the other hand it cannot erase the presence of religious discourse on various levels of the text but can only display it.