Sister Narratives: Margaret Drabble’s The Waterfall and A. S. Byatt’s Possession: A Romance

Absztrakt

The present dissertation proposes that Margaret Drabble’s The Waterfall (1969) and A.S. Byatt’s Possession: A Romance (1990) are sister narratives, not because of their authors’ family relationship, but because they continue the female literary tradition by elaborating on the possible generic synthesis of the romance and the Bildungsroman. Though I consider the two novels distinct works of two different writers who happen to be sisters I claim in this comparative analysis that the two novels have so much in common that they qualify as sister narratives within the female literary tradition. The theoretical framework that provides a common ground for this comparative analysis is provided by the common genre of the two novels, historiographic metafiction as Linda Hutcheon defines it in A Poetics of Postmodernism: History, Theory, Fiction (1992) and is primarily complemented by Catherine Belsey’s, Sandra M. Gilbert and Susan Gubar’s theoretical insights. Drabble’s novel consists of oscillating third- and first-person narratives: the third-person parts are produced by the narrator protagonist, Jane Gray and constitute a wished-for romance while the first-person parts reflect on the discrepancies between the intended romance and the actual life story. Jane Gray models her romance on nineteenth-century intertexts: Emma (1816) by Jane Austen, Jane Eyre (1847) by Charlotte Brontë and The Mill on the Floss (1860) by George Eliot. Byatt’s Possession has much more textual layers and thematic focuses than Drabble’s novel as it is a mélange of various genres such as the romance and Bildungsroman, diary and letters, biography and epic, prose and poetry, and focuses on two parallel plots. The novel is informed by post-structuralist linguistic theory and Lacanian psychoanalysis to a great extent and displays postmodern textual features. As Charlotte Brontë’s Jane Eyre, one of the earliest and best-known attempts to settle the generic clashes of the romance and the Bildungsroman, is a common intertext for both twentieth-century novels, the comparative analysis of The Waterfall and Possession inevitably needs a recurrent reliance on, and interpretation of this nineteenth-century classic as well. The sisterhood of Drabble’s and Byatt’s two novels is reinforced by the following:  Both novels incorporate tales as primary gendered plots and retain their didactic nature.  The Waterfall reads nineteenth-century Bildungsromans exclusively as romances, which marks the potentials of a generic “crossover” of the two genres; the female protagonist’s reading of nineteenth-century Bildungsromans as romances results in her own female Künstlerroman, which guarantees her the successful resolution of both romances and Bildungsromans.  The generic mosaic of Possession: A Romance gives priority to quest elements which lend Bildung qualities to all the genres it includes; the novel extends the genre of the romance over a story of love to a mode of relating the present to the past, which opens up the plot, character formation as well as structure towards citationality and cyclicality; furthermore, the figure of Melusina and her nineteenth- and twentieth-century refigurations make it possible to read the genres of the romance and Bildungsroman in a cyclical way.  The revision of the traditional spatial imagery of the nineteenth-century female literary tradition provides new subject positions for the female protagonists from which they can have access not only to the roles of romance heroines; the concept of Foucauldian heterotopia can provide an alternative space for such romances that cannot be contained by the prevailing social structures and in this way the notion of romantic love and proper romance pairings can be revised; heterotopia can function as heterochrony as well, which reinforces the notion of the romance as a mode of relating the present to the past that enables citationality and temporal intersections.  The Waterfall and Possession elaborate on the generic clashes of the romance and Bildungsroman on many levels, including plot, character formation, imagery, time and space. For these reasons I claim that The Waterfall and Possession are sister narratives which are integral parts of the female literary tradition. A jelen disszertáció feltevése az, hogy Margaret Drabble A vízesés (1969) és A.S. Byatt Mindenem (1990) című regényei testvér narratívák, de nem a szerzők rokonságából eredően, hanem mert mindkét regény a női irodalmi hagyományt folytatja azáltal, hogy a románcos történet és a Bildungsroman lehetséges műfaji szintézisét hozzák létre. Bár a két regényt két olyan különböző szerző egyedi regényeként tételezem, akik történetesen testvérek, ebben az összehasonlító elemzésben azért értelmezem a szövegeket testvér narratívákként a női irodalmi hagyományon belül, mert oly sok közös vonásuk van. Az elemzésemhez kiindulópontként szolgáló elméleti keretet a két szöveg közös műfaja biztosítja, a historiografikus metafikció (historiographic metafiction), ahogyan azt Linda Hutcheon A Poetics of Postmodernism: History, Theory, Fiction (1992) című művében definiálja, melyet elsősorban Catherine Belsey, valamint Sandra M. Gilbert és Susan Gubar elméleti meglátásaival egészítek ki. Drabble regénye állandóan oszcilláló harmadik és első személyű szövegekből áll: a harmadik személyű szövegeket, melyek egy vágyott románcos történetté állnak össze, a narrátor főszereplő, Jane Gray hozza létre; az első személyű szövegek pedig a vágyott románcos történet és a tényleges élettörténet közötti ellentmondásokra reflektál. Jane Gray 19. századi intertextusok mintájára írja saját románcos történetét: Jane Austen Emma (1816), Charlotte Brontë Jane Eyre (1847) és George Eliot A vízimalom (The Mill on the Floss) (1860) című regényei szolgálnak számára mintául. Byatt Mindenem című regényének több textuális rétege és tematikus fókusza van, mint Drabble regényének: olyan műfajok keveréke, mint például a románcos történet és a Bildungsroman, a napló és a levél, az életrajz és az eposz, a próza és a vers, valamint két párhuzamos cselekményre koncentrál. A regényt jelentősen meghatározza a posztstrukturalista nyelvszemlélet és a lacani pszichoanalízis, szövegisége pedig posztmodern jegyeket mutat. Mivel közös intertextusa mindkét 20. századi szövegnek Charlotte Brontë Jane Eyre című regénye - az egyik legkorábbi és legismertebb kísérlet a románcos történet és a Bildungsroman műfaji összeférhetetlenségének feloldására - a jelen összehasonlító elemzésben újra és újra utalni kell, valamint elemezni ezt klasszikus Brontë-szöveget. Drabble és Byatt regényeinek testvér voltát az alábbi pontok támasztják alá:  Mindkét regény tartalmaz meséket, melyek a társadalmi nemi szerepek definiálásának és továbbadásának primer narratívái.  A vízesés kizárólagosan románcos történetként olvassa a 19. századi Bildungsromanokat, ami egy műfaji „crossover” lehetőségét jelzi a két műfaj között; a női főszereplő olvasásmódja, mely 19. századi Bildungsromanokat kizárólagosan románcos történekként hajlandó értelmezni, saját női Künstlerromanjának létrejöttét eredményezi, mely biztosítja számára mind a románcos történet, mind pedig a Bildungsroman sikeres megoldását.  A Mindenem műfaji mozaikja, melyet Byatt románcos történetként definiál az angol alcímben, elsőbbséget biztosít a keresésmítoszt feldolgozó quest történet elemeinek, melyek minden, a regényben előforduló műfajnak Bildungsroman jelleget kölcsönöznek. A regény a románcos történet fogalmát kitágítja a szerelmi történet elbeszélésén túl egy olyan sajátos viszonyulássá a jelen és a múlt között, mely idézetszerűvé és ciklikussá teszi a cselekményt, a szereplők ábrázolását, valamint a regény struktúráját. Ezen kívül Melusina alakja és 19-20. századi alakváltozatai lehetővé teszik a románcos történet és a Bildungsroman műfajának ciklikusan való olvashatóságát.  A 19. századi női irodalmi hagyományban klasszikusnak számító, térbeliségen alapuló költői képek újraértelmezése új szubjektumpozíciókat biztosít a női főszereplőknek, amelyekből már nem csak a románcos történet hősnőjének szerepéhez férnek hozzá. A foucault-i heterotópia fogalma alternatív teret tud biztosítani olyan románcos történeteknek, melyek számára nem biztosítanak pszichoszociális téret az érvényben lévő társadalmi diskurzusok, s ezen a módon a romantikus szerelem, valamint az igazi románcos párok fogalma is új jelentést nyer. A heterotópia heterokróniaként is képes funkcionálni, ami megerősíti a románcos történet azon értelmezését, mely szerint a műfaj a múlt és jelen sajátos viszonyulásként való ábrázolásának kerete, mely lehetővé teszi az idézetszerűség és az idősíkok egymásba vágásának lehetőségét.  A vízesés és a Mindenem című regények a románcos történet és a Bildungsroman közötti műfaji feszültségek kibékítésére több síkon is kísérletet tesznek: a cselekmény, a szereplőábrázolás, a képek, valamint a tér és idő szintjén. Ezen vizsgálati eredmények alapján tételezem A vízesés és Mindenem című regényeket olyan testvér narratívákként, melyek szerves részét képezik a női irodalmi hagyománynak.

Leírás
Kulcsszavak
British literary history, gender studies, poststructuralism, angol irodalomtörténet, gender tudományok, posztstrukturalizmus
Forrás