A társadalombiztosítás egyik sarkalatos pontja a nyugdíjbiztosítási rendszer. Az egyes államok vezetői már a felvilágosodás idejében elismerték a munkavállalók alapszintű jogait, azonban a második generációs, szociális jogok létjogosultsága igen sokáig váratott magára. A kezdet kezdetén az aktív korú- természetesen ez a terminus itt nem a modern jelentéstartalmát hordozza- dolgozó rokonok látták el családjukat, tehát felmenőiket és gyermekeiket, akik koruknál fogva nem voltak munkaképesek, illetve a betegség, fogyatékosság okán dolgozni nem tudó családtagjaikat. A dolgozók régtől alapítottak maguk között önkéntes biztosítási alapokat- emlékezzünk csak a bányatárs-ládákra, vagy a céhben tömörülő iparosok szolidaritási alapjára az árvák és özvegyek ellátására- a világrengető ipari forradalmak azonban nyilvánvalóvá tették az állami szociális gondoskodás szükségességét. A modern társadalmakban mindenhol megjelenik a nyugdíjbiztosítás intézménye, hiszen elképzelhetetlen, hogy a jogosultak ilyen jellegű ellátás nélkül maradjanak, ezzel a szociális háló egy alsóbb fokára zuhanva.

Mára a nyugdíjhoz való jog bizonyos feltételek mellett alapjogosultságnak tekinthető. Az államok nyugdíjbiztosítási rendszere híven tükrözi az állami, társadalmi, gazdasági berendezkedést, sőt a munkamorált is- gondoljunk csak a Skandináv államokban hatályban lévő extrémen magas nyugdíjkorhatárra, amely nyilván igen magas átlagéletkort és ebből következően háttérként erős egészségügyi rendszert, illetve fejlett munkakörülményeket  feltételez, vagy a magyar vonatkozású, könnyen kijátszható rokkantnyugdíj-jogosultsági szabályozására!