A globális világ egyik legfontosabb, mind ez idáig megoldatlan problémájának tartom a női egyenjogúság, ahhoz pedig szorosan kapcsolódó nők elleni erőszak kérdését. Sajnálatos módon a világ sok országában még napjainkban is magán-, illetve családi ügyként kezelik a nők elleni erőszakot, melyet a kultúra és bizonyos társadalmi normák részének tekintenek. Úgy vélem, paradox kapcsolat áll fenn a nemzetközi jog fejlődése és a nők elleni erőszak között, mivel sok olyan államban hunynak szemet a nők elleni erőszak, a női egyenjogúsági kérdések problémái felett, melyek részesei különböző ENSZ egyezményeknek, amik eredendően a nők védelme érdekében jöttek létre. Véleményem szerint a nők elleni erőszak az egyik legelterjedtebb – ha nem a legelterjedtebb – módja az emberi jogok megsértésének, mellyel szemben haladéktalanul fel kell lépni, és amit minél hamarabb gyökerestől ki kell irtani a globális világból, hiszen amíg nem szüntetjük meg, nincs jogunk azt mondani, hogy közel járunk az egyenlőség, a béke és a 21. századi fejlett társadalmak megteremtéséhez. Úgy hiszem, a koránt sem ideális jelenlegi állapot ellenére, főként az utóbbi évszázadban jelentős fejlődés történt a női egyenjogúságot illetően. Azonban sajnálatos módon még mindig élnek a nők elnyomásának, kihasználásának és megszégyenítésének olyan formái, melyekről elsőre talán nem is gondolnánk, hogy csorbítják a nők alapvető emberi jogait, hiszen ezek a dolgok nemcsak a fejlődő országok sajátosságai, itt, az Európai Unióban is jelen vannak, sokszor észrevétlenül. Épp ezért, dolgozatom során az Európai Unióban jelen lévő nők elleni erőszakot szándékozom vizsgálni, illetőleg azt, hogy milyen módokon igyekszik fellépni ellene az EU, és ezek mennyire sikeres próbálkozások. Hipotézisem szerint a bevándorlók körében vannak olyan jellegű káros szokások, amik az őslakos európai lakosság számára ismeretlenek. Gondolok itt például a női test különböző módokon történő megcsonkítására, melyeket kulturális hagyatékként szokás kezelni. Úgy gondolom, mivel ezek a dolgok zárt közösségekben történnek, nehézkesen tud működni a jelzőrendszer és az áldozatok sem tudnak – esetleg nem mernek, vagy nem akarnak – segítséget kérni, ami azt eredményezi, hogy maga az EU is nehezebben tud fellépni a meggátolásukat, visszaszorításukat illetően. Természetesen nemcsak az ilyen „extrém eseteket” szükséges megoldani, hanem a nők ellen elkövetett erőszak minden olyan formáját kezelni kell, ami az őslakos európai lakosság körében is jelen van, mint káros össztársadalmi szokás. Olyan mindennapi dolgokra gondolok ez alatt, mint például egy elcsattanó pofon, verbális bántalmazás, munkahelyi diszkrimináció, vagy éppen a szülészeti erőszak. Egyik hipotézisem az, hogy az EU-n belül meglévő jogi szabályozás ellenére az EU-n belül nem érvényesülnek kellőképpen a női jogok. Másik hipotézisem, hogy a bevándorlás hatására olyan, az őslakos európai lakosság számára korábban ismeretlen női-jogsértések jelentek meg az Európai Unió határain belül, melyeket meg kell tanulnunk hatékony módon kezelni és megszüntetni. Harmadik, és egyben utolsó hipotézisem, hogy a jog önmagában nem elég a változás és fejlődés kikényszerítéséhez, ahhoz elsősorban olyan kampányokra, oktatásra, intézkedésekre van szükség, melyek a gondolkodást változtatják meg.