A kötet két nagyobb egységben tárgyalja az elemzésre kerülő Jókai-műveket. Az első rész vizsgálódásai a korpusz emlékezeti munkáját állítják középpontba. Két átfogó szöveginterpretáció (Forradalmi és csataképek; A kőszívű ember fiai) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc irodalmi reprezentációjának poétikai feltérképezése mellett kitüntetetten tárgyalja, hogy ezek az írások milyen módon léptek be a korszak nemzeti identitásának a formálásába, hogyan épültek be kollektív emlékezetünkbe, illetve hogyan tehetik reflektálttá a nemzeti hovatartozás kérdéseit a mai befogadóban. Az elemzések kitérnek a Jókai-művek történelemszemléleti aspektusaira (Erdély aranykora), valamint társadalomlélektani konzekvenciára is (Rab Ráby). A kötet második nagyobb egysége a Jókai-regények lélektani teljesítményére fókuszál. A szerző szakmai befogadásában jó ideig perifériára szorult ez a kérdésfelvetés, ezért a kötet második fele leginkább azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy milyen jellegű pszichés jelenségeket visznek színre a Jókai-szövegek, illetve milyen fogalmi diskurzus keretében ragadhatók meg ezek a törekvések? Az ide kapcsolódó szövegelemzések a szuicid beállítódás reprezentációját (Mire megvénülünk), a személyiség alakulásának lélektani folyamatrajzát (Az arany ember; Enyim, tied, övé), valamint az Én leírásának a problémáit, az öregedéssel történő számvetés kérdéseit (A tengerszemű hölgy; Öreg ember nem vén ember) követik nyomon az egyes fejezetekben. A sokáig széles olvasóközönséget megmozgató Jókai-regények befogadása visszaszorulóban van napjainkban: ugyanakkor írásai egyfelől mediális folyosót nyitnak nemzeti múltunk közvetlen hozzáférhetőségéhez, alternatív történelemképeket és társadalmi víziókat kínálva fel; másfelől pedig ma is aktuális lélektani helyzetekre tartogatnak érvényes válaszokat.