Dolgozatomban egy jelen pillanatban is zajló folyamat egyik elemét, a közösségi kommunikációt vizsgáltam, különös tekintettel az egészségügyi személyzet egymás közötti (belső) és a civil, polgári lakosság (külső) megnyilvánulásaira. Már a diszkusszió kezdetén érezni lehetett, hogy a két típusú kommunikáció jelentősen el fog térni egymástól. Ez az idő múlásával egyre érzékelhetőbbé vált, és a népszavazás idejére már egy helyenként durva, a nagypolitikában megszokott, személyes támadásokkal tarkított „párbeszéddé” vált. Holott a szervezetek képviselői ezekben a helyzetekben legfeljebb másod- vagy harmadsorban jelennek meg, mint egyének, személyüknek ebben a kontextusban nem kellene relevanciával bírni. [17] Mi lehet ennek az oka? A civil lakosság nem gondolkozna felelősen a saját sorsáról? A „tömeghatás” esete figyelhető meg, amikor az arctalan tömeg egyre bátrabb és agresszívebb lesz? NEM! A lakosság is a saját prioritásai mentén gondolkozik, dönt, és fogad, vagy utasít el bármit. Senki nem ellensége saját magának, és egy előre látható, pozitív változást józan ésszel nem ellenez, ha választási lehetősége van erre. Azonban a személyes és politikai szimpátiák és elutasítások néhányukat olyan irányba vitte, mely esetleg ezzel szembemegy. Ők, mint hangadók, akik a véleményüket folyton és hangosan hangoztatták elvitték a csendesebb, ilyen értelemben masszaként viselkedő csoportosulást egy mindennel szemben hitetlen, minden változást ellenző, minden választ hazugságként értelmező irányba. Ők csak a rosszat, a veszélyt látták az egész projektbe, és a változások ellen kampányoltak. Nem fogadták el, hogy ha mindenki a saját munkáját végzi az elvárt megfelelő szinten, akkor az általuk elmondottak egy piciny része sem lesz tapasztalható. A gyógyító személyzet prioritásai részben teljesen mások, hiszen Ők azért ezt a szakmát választották, mert másokért érzett felelősségüknek szervezett formát is kívántak adni. Az egészségügyi ellátásban részt vevők tudomásul veszik, hogy Ők szolgálnak és szolgáltatnak annak, aki tőlük segítséget kér, még akkor is, ha ezért még köszönet sem jár, és néha – sajnos – a beteg ellenére is. Ugyanakkor társadalmi szereplőként egyrészt személyes példát kell mutatniuk, másrészt viszont a szűkebb környezetük, lakóhelyük elvárásainak is meg kell felelniük. Ezért mások a reakciók, csendesebbek – egyedi kivételektől eltekintve – az ellenkezések, és eltolódottabbak a hangsúlyok. Számukra fontos a munkahely, annak szakmai és gazdasági helyzete, de fontos a társadalmi megítélése, a betegek és hozzátartozóik bizalma és hite. Ugyanakkor szintén lényeges az itt elérhető jövedelem, és az ezért teljesítendő munka mennyisége és minősége. A gyógyítandó személy kiléte, társadalmi és politikai helyzete azonban ebből a szempontból a túlnyomó többség szempontjából irreleváns. Ugyanakkor anyaként, családfenntartóként, rokonként is gondolniuk kell a jövőre, mely ezzel a projekttel talán egy fenntartható, fejlődő pályára állíthatja városunkat, kórházunkat és a személyes életünket egyaránt. Felettébb érdekes kettősség, az, hogy ugyanazon információk birtokában ki és miért lát lehetőséget, és ki és miért csak veszélyt és hátrányt? Szerencsére nem vagyunk egyformák, és az óvatosabb embertársaink a társadalom „előrerohanásakor” csak hátvédként vannak jelen, de nagy baj esetén, ha a bátrak és vakmerők elvesznek, Ők képezhetik az újjáépítés, újrakezdés emberi erőforrásait. Egy jó közösségben mindenkire és minden típusú látásmódra szükség van, hiszen így egészítjük ki egymás erősségeit és kezelhetjük gyengeségeinket.