A magyar tisztiorvosi szolgálat gyökerei a Habsburg tartományi kormányzatban jelentek meg az 1600-as évek végén. Az első átfogó közegészségüggyel foglalkozó rendelet Mária Terézia uralkodásához köthető (Somogyi 2012 p.1). Az 1770-ben kihirdetett Generale normativum in re sanitatis (GNRS) rendeleten és kiegészítő szabályzatain alapult a magyar egészségügyi közigazgatás egészen 1849-ig, mely lefektette a magyar tisztiorvosi rendszer alapjait (Kapronczay 2009 pp. 34-51). A rendelet előírta a megyei physicusok (tisztiorvosok) feladatait, az emberi és állati járványok idején az orvosi tevékenységet, a vesztegzár idején kötelező intézkedéseket (GNRS magyar fordítása 2004 pp. 5-8.). Ezután közel száz évnek kellet eltelnie ahhoz, hogy felmerüljön az igény a magyar közegészségügy újbóli szabályozására, immáron törvényi szinten. Markusovszky Lajos és Korányi Frigyes vetette fel egy új közegészségügyi törvény létrehozásának igényét 1873-ban. A kezdeményezés hatására megszületett a korszak egyik legmodernebb szabályozása, az 1876. évi XIV. törvénycikk a közegészségügy rendezéséről. A törvénycikk egyik legkiemelkedőbb eredménye, hogy kimondja, hogy a közegészségügy vezetése az állami igazgatás körébe tartozik. A közegészségügyi igazgatást három részre bontja: ezek a közegészségügyi szervezet és az ehhez kapcsolódó közegészségügyi bíráskodás, a szorosabb értelemben vett egészségügy – Sanitätswesen-, végül a gyógyászati ügy – Medizinalwesen (Kovács 2010 p.77-78). Az egészségügyi közigazgatás a korszakban háromfokozatú. Felsőfokon tisztán állami szervek, alsó- és középfokon pedig önkormányzati és részben állami szervek látják el a közigazgatási feladatokat. A korabeli közegészségügyi igazgatás a belügyminiszter vezetése alatt állt (Dr. Atzél 1937 pp. 101-104). Az 1927-ben magalakult Országos Közegészségügyi Intézet (Ember 2007 p. 26). Az intézet vezetőjének, Johan Bélának a nevéhez köthető a magyar tisztiorvosi kar 1936-os államosítása abból a célból, hogy az egészségügyi igazgatás tisztiorvosai az önkormányzatokban is állami tisztségviselők legyenek. Az 1940-ben megalakult Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat már ekkoriban országos egészségház-hálózatot működtetett, tevékenysége a veszélyeztetett korosztályok védelméről, illetve a népbetegségek elleni szervezett védekezésről szólt (Magyary1930 p.130) A II. világháború után a közegészségügyi munkát az Országos Közegészségügyi Intézet segítette, programot dolgozott ki ez egészségügyi ellátás újbóli megszervezésére 1949-ben elkezdődött a közigazgatás szovjet típusú átalakítása, mely a tisztiorvosi szolgálat működését is érintette. Ekkoriban a tanácsi szervezeten kívül más államigazgatási szerv nem működhetett, ezért a tisztiorvosi hivatalokat osztályonként besorolták a tanácsokba (Tompa 2008 pp. 17-18). 1984-től a járások megszüntetésével a közegészségügyi és járványügyi feladatokat az Állami Közegészségügyi-Járványügyi Felügyelet (ÁKJF) szervei veszik át. Az ÁKJF szervezete már nem épül be szorosan a tanácsi szakigazgatási szervek közé, központi szerve az akkori Egészségügyi Minisztérium szervezetében lévő Állami Közegészségügyi-Járványügyi Főfelügyelőség, melynek területi szervei a megyei/fővárosi közegészségügyi és járványügyi állomások (Hoffman 2014 p.5.). A rendszerváltó kormány egy centralizált tisztiorvosi hálózat újjászületését határozta el. Az új tisztiorvosi hivatal létrehozásáról szóló törvényt az Országgyűlés 1991. március 20.-án fogadta el. A KÖJÁL-ok helyébe az immáron egységes szervezetként működő Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei intézetei és kirendeltségei léptek. A közegészségügyi hatósági feladatokat ellátó szervezet dekoncentrált szervként alakult meg. Az ÁNTSZ élén az országos tisztifőorvos állt, központi szerve az Országos Népegészségügyi Központ volt, amely központ az Országos Tisztifőorvosi Hivatalból, valamint hét országos intézetből állt (Nyitrai 1997 p. 22-23). 2006-ban megjelenik egy új területi szervezési elv az egészségügyi igazgatás hatósági szervezetben. A tradicionális, megyei besorolású közigazgatást felváltotta a regionális beosztású szervezési elv. A megyei/fővárosi intézetek helyére az regionális intézetek, élükre pedig a regionális tisztifőorvos került. A korszak másik nagy változása, a közegészségügyi hatósági munka korábban szakmailag egységes szerkezetének megbontása volt. Számos, hagyományosan az egészségügyi hatóság feladatkörébe tartozó ügycsoportot vontak el az ÁNTSZ-től (Feith - Balázs 2012 p.162). A 2010-ben hatalomra kerülő Kormány Nemzeti Együttműködés Programja tartalmazta az államigazgatási szervek területi integrációját. A területi igazgatás fúzióját közigazgatási hivatalok bázisán szervezték újjá. A 2010-ben elfogadott fővárosi és megyei kormányhivatalok kialakításáról szóló törvény rendelkezései alapján a kormányhivatalok a kormánymegbízott által közvetlenül vezetett törzshivatalból és ágazati szakigazgatási szervekből alakult meg. Ennek eredményeként a területi szakigazgatási szervek száma 2011-ben a felére csökkent az országban (Magyary Program 2011 p.24). Az ÁNTSZ területi szakigazgatási szervei is integrálódtak a kormányhivatalba, ezzel a lépéssel területi szervek önálló jogalanyisága megszűnt. Az Országos Tisztifőorvosi Hivatal elvesztette területi szervei fölött az általános irányítási jogokat, ekkortól csak a szakmai irányítási jogait gyakorolhatta. A járási igazgatás újbóli bevezetése a 2013. január 1-ével vette kezdetét a közigazgatásban. Területi léptékű alsószintű államigazgatási egységek jöttek létre a település és a megye szintje között. A járási szervezet kialakítása érdekében a jogalkotó számos módosítást hajtott végre, hiszen egy már működő államigazgatási rendszerbe iktatott be egy új szintet úgy, hogy horizontális feladat- és hatáskör átszervezést vitt véghez. A járási hivatalok belső struktúrája követte a már korábban kialakított megyei kormányhivatalok belső strukturális tagozódását. A járási hivatal törzshivatalból és járási szakigazgatási szervekből állt. A korábban kormányhivatalba integrált népegészségügyi szakigazgatási szervek megyei szint alatti kirendeltségei betagozódnak a járási hivatalok szervezetébe. A kormány 2015-ös újabb szerkezetátalakítása ez előbbiekhez képest is jelentős módosításokat vitt véghez a népegészségügyi szakigazgatási szervek vonatkozásában (is!). Az addigi törzshivatali felépítéssel szakított a jogalkotó, a kormányhivatalok immáron egységes monolit apparátust alkotnak. Ez a korábban a kormányhivatalba integrált szakigazgatási szervek lefokozásaként értelmezhető. Az egységes kormányhivatalokban a kormánymegbízott a szakmai és funkcionális feladatok címzettje, a megyei szervezet főosztályokra, a járási szervezet pedig osztályokra tagolódik tovább. A népegészségügyi szakigazgatás jelenlegi szervezeti modelljének részletes kialakítását a 323/2010. kormányrendelet határozza meg. A kormányrendelet értelmében az ÁNTSZ központi államigazgatási szerv. A megyei szintű népegészségügyi szakigazgatási szervek a kormányhivatalok főosztályai, a járási szintű népegészségügyi szakigazgatási szervek pedig a járási hivatalok osztályai. Ez a szervezeti modell nem idegen az egészségügyi igazgatás történelmi hagyományaitól, hiszen megyei területi besorolású, tisztiorvosi rendszerre épülő, erősen centralizált, illetve a megyei és a járási szint a központi hatalmat közvetlenül kiszolgáló, általános hatáskörű, dekoncentrált államigazgatási szerv irányítása alatt áll. Az egyes hatósági szintek vezetőinek kinevezése/felmentése összefoglalva a munkáltatói jogok érvényesítése, valamint az osztott szakmai irányítás is történelmi hagyományokra épül. Fenti változások következtében a 2010-ig egységes ÁNTSZ szervezetrendszere felbomlott, az OTH elveszítette az általános irányítási jogokat területi szervei felett, csupán a szakmai irányítás jogosítványai maradtak. A népegészségügyi szakigazgatás speciális helyzete miatt a népegészségügyi igazgatás területi szerveinek ki kellett volna maradni a kormányhivatali integrációs folyamatból, hiszen az ÁNTSZ uniós forrásból és magyar költségvetésből is finanszírozott ágazati programok megvalósításáért is felelős. A folyamatos hatásköri és szervezeti változások kedvezőtlenül befolyásolták a magyar népesség egészségi mutatóinak alakulását, hiszen a lakosság egészségi állapotának megőrzésére és javításra (is) hivatott szakigazgatási szerv működését alapjaiban változtatták meg. A hatáskörcsökkentés következtében több részfeladatot vontak el, ami szétaprózódást eredményezett a népegészségügyi hatóság működésében. Ez bizonytalansághoz vagy szakigazgatási szervek közötti hatásköri összeütközéshez vezetett. Véleményem az, hogy vissza kellene adni ezeket a hatásköröket az népegészségügyi hatóságnak, hogy egy feladat egy szerv kezében összpontosuljon.