Állat-egészségügyi, állattenyésztési, állat- és vagyonvédelmi szempontból egyaránt kiemelkedő jelentősége van az állatok megbízható megjelölésének. Az állatok egyedi megjelölésekor a hagyományos, korábbi technikai feltételek és igények között lényeges volt, hogy az állatjel legyen jól látható, könnyen leolvasható, ne lehessen azt megváltoztatni, kicserélni, felhelyezése ne legyen bonyolult, ne járjon az állat adott testrészének deformálódásával, a jelölés ne okozzon fájdalmat az állatnak. Ennek megfelelően-attól függően, hogy a jelölés milyen céllal történik, s az az állatnak milyen megterhelést okoz- az eddig alkalmazott megoldások a következők szerint csoportosíthatók: a bőr és szőrzet megfestése, szalagok (örvek) helyezése a nyakra, lábra, farokra, szárnyra, lábgyűrűk, bőr-, fül- vagy szárnyjelzők, tetoválás, beégetés meleg és hideg eljárással, bőrlyukasztás, - csipkézés (BALÁSCH-KÓSA, 1994). Az állatok egyedi azonosítása nem XXI. századi igény, haszonállatoknál évszázadok óta használják az adott korban rendelkezésre álló, nem éppen fájdalommentes eszközökkel. A gazdák saját állataikat korábban tüzes vassal bélyegezték meg, de nem sokkal kíméletesebb módszer az sem, ha a tehenek fülébe bilétát raktak. A kedvtelésből tartott állatok egyedi azonosítása sokáig a fajtatiszta kutyák kiváltsága volt, azokat tetoválási szám alapján regisztrálták az ebeket a tenyésztő szervezetek. A keverék kutyák semmiféle azonosítóval nem rendelkeztek, ha külföldre utaztak a gazdával, akkor a hatósági állatorvosi igazolásban egy hozzávetőleges leírás azonosította a kutyát