FELMÉRÉS A MAGYAR ÉS OLASZ VI. ÉVES ORVOSTANHALLGATÓK EPILEPSZIÁVAL KAPCSOLATOS ISMERETEIRŐL Kiss Orsolya VI. éves orvostanhallgató

Összefoglalás

Az epilepszia betegség vezető tünete az epilepsziás rosszullétek jelentkezésére való hajlam, illetve ennek különböző (neurobiológiai, kongnitív, pszichológiai és szociális) következményei. Az epilepsziás rosszullétek hirtelen kezdettel és véggel rendelkező neurológiai és/vagy pszichiátriai tünetek képében jelentkeznek, ezek az érintett területre jellemzőek. Megkülönböztetjük az alkalmi epilepsziás rosszullétet az epilepszia betegségtől. Előbbi esetén az arra hajlamos egyénekben (kb. a lakosság 5%-a) provokáló tényezők rohamot váltanak ki, provokáló tényező nélkül viszont nincs roham. Spontán ismétlődő rohamok esetén beszélünk epilepszia betegségről. Az epilepsziában szenvedők gyakran tapasztalnak társadalmi és gazdasági nehézségeket, melyek sokszor erősebben befolyásolják az élet minőségét, mint a betegség maga. A Debreceni Egyetem Klinikai Központ és az Universitá degli Studi di Roma Tor Vergata egyetem hatodéves orvostanhallgatóinak önkéntes közreműködésével az epilepsziáról szóló ismeretanyagot, elterjedt tévhiteket és szubjektív véleményt vizsgáltam a munkám során, s ehhez a Caveness és Gallup amerikai tudósok által összeállított kérdéssort használtam fel. Az egyenlő feltételek biztosításának érdekében mindenki angol nyelven írott feladatsort töltött ki. A teszt 23 kérdést tartalmaz, három lehetséges válasszal, melyek az igen, nem és a nem tudom. Mindkét felsőoktatási intézményből 25-25 hallgató vett részt a kutatásban, a válaszadás anonim úton zajlott. A gyűjtő munka 2013 novemberétől 2014. február végéig zajlott. A kérdőív már bejárta a világot, számos országban készült tanulmány ugyanazon, vagy nagyon hasonló kérdések segítségével, így már a betegség megítélése nem csak országonként becsülhető fel, hanem az eredmények összehasonlítására is lehetőség adódik. A többi eset annyiban tér el az általam készített munkától, hogy esetenként nem csak medikusok, hanem orvosok, és egyéb egészségügyi dolgozók is hozzájárultak a felmérésekhez. A kutatásom során 59 egyetemi hallgatót kértem meg a kérdőív kitöltésére, 9 magyar diák nem végezte el, míg 50 diák készséggel közreműködött. Az általános orvosi karok valamennyi hallgatója megismerkedik az epilepszia betegséggel a képzés során, mégis a kezdő kérdésre néhányan azt felelték, hogy nem ismerik, illetve nem olvastak még a kórképről. Annak ellenére, hogy a többség rendelkezik bizonyos fokú ismeretanyaggal, a magyarok 32%-a, az olaszok 64%-a még soha nem volt szemtanúja epilepsziás rohamnak. A gyerekeik kórképben szenvedő játszótársával kapcsolatban a megkérdezettek jelentős részének nincsenek fenntartásai, mindössze 24, illetve 28 %. A házasságkötést azonban már valamivel többen tiltanák meg gyermeküknek, ebben az esetben 28, és 32% lett az elutasító válaszadók aránya a magyar, illetve az olasz populációban. A munkavállalást érintő pontban a magyarok 36%-a, az olaszok 40%-a vélte úgy, hogy egyenlő esélyeket kell biztosítani a munkába állni kívánó epilepsziások részére, viszont erre a kérdésre már kis százalékban érkeztek „nem tudom” válaszok is. A betegség megjelenésében a jelentős többség tájékozott, az itthoniak 96%-a, az olaszok 72%-a tisztában van azzal, hogy az epilepsziának változatos klinikai megjelenési formái léteznek, nem feltételezik azt, hogy mindenkinél ugyanazok a tünetek jelentkeznek. Ezzel kapcsolatosan azonban az olaszok 24%-a nem kívánt állást foglalni. A betegség manifesztációjának időpontjában már eltérőek a vélemények, a magyarok 60%-a szerint nincs specifikus életkor, amikor várható a kórkép megjelenése, míg az olaszok 52%-a úgy gondolja, hogy az epilepszia minden érintettnél közel azonos korban jelentkezik. A kezelésben egyhangúan úgy vélekedtek, hogy gyógyítható a kórkép. Mindkét részről többen voltak azok, akik nem látnak okot arra, miért ne vállalhatna epilepsziás nő gyermeket, bár olasz részről ez a csoport szerényebb aránnyal szerzett többséget. Arról jelentősen eltérő vélemények születtek, hogy helyes-e epilepsziában szenvedő egyénnek egyedül élnie. Az olasz hallgatók 52%-a ellenezné, a magyar hallgatók 68%-a engedné a teljes önállóságot. Az a gondolat egyik féltől sem idegen, hogy epilepsziás munkatárssal kelljen együtt dolgozniuk a munkahelyen, és annak sem látják akadályát, hogy iskoláskorúak aktívan sportoljanak a tanulás mellett. A kezelésre részletesebben is kitérnek a kérdések. A gyógyszerelésben az olaszok 40%-a ért egyet, miszerint mindenkinek, aki érintett a betegségben, antiepileptikumot kellene szednie. 32%-uk ennek az ellenkezője mellett foglalt állást, 28%-uk pedig nem alkotott véleményt. A magyar hallgatóknál senki nem adott semleges választ, 16% mindenkinek, 84% pedig csak válogatott esetekben írna fel gyógyszert. A sebészi megoldásban egybehangzóan arra szavaztak, hogy van az epilepsziára kialakított specifikus műtéti megoldás. Az információforrások gazdagságát vitató kérdésnél az olaszok fele, a magyarok háromnegyede vallotta azt, hogy volt tanulmányai során hozzáférése a betegségről szóló ismertetőkhöz. A vallás Olaszországban sokkal erősebben jelen van a köztudatban, mint a magyarok élete során, és ez a válaszokban is megmutatkozik, ugyanis az olasz önkéntesek között volt olyan, aki úgy gondolta, hogy a Biblia olvasása elősegítheti az epilepsziás betegek gyógyulását. Ugyancsak jelentősebben elterjedtebb az a tévhit náluk, hogy a rohamozó személy szájába kanalat kell tenni, s bár ez a magyaroknál is megmutatkozik, azért az olaszokénál jóval alacsonyabb százalékban. Szintén népszerű az a helytelen gondolat, hogy roham alatt az egyént le kell fogni, ezzel segítve annak mielőbb elmúlását. A gépjárművezetés megtiltása esetén az olasz hallgatók többen szegülnének ellen az orvosi utasításnak, melyre indokul főként a rossz tömegközlekedési lehetőségeket és anyagi okokat jelölték meg. Az általam készített vizsgálat eredményei nagyon közel állnak a nyugat-európai felmérésekéhez. Ezek mindegyike azt a tényt támasztja alá, hogy ugyan már a képzésük alatt kapnak tájékoztatást a betegségről a különböző hivatású egészségügyi dolgozók, a berögzült tévhiteket mégis nehéz felülírni, a régi hiedelmeket új információkra cserélni. Ezek miatt a téves információk miatt sajnos a betegségben szenvedők társadalmi stigmát szenvednek el, és még az egészségügyben is találkozhatnak negatív megítéléssel, ha nem is nagy arányban. A helyzet javítása érdekében a már dolgozók számára is biztosítani kellene további képzések, tanfolyamok elérhetőségét, ahol bővíthetnék ismereteiket, ezáltal is elősegítve a betegek életminőségének javítását, és az életszínvonal emelését. Valamint véleményem szerint a társadalmi stigma eltörléséhez, illetve csökkentéséhez nemcsak egészségügyi dolgozókat kellene továbbképzésben részesíteni, hanem egyéb hivatású embereket is. Az elsősegélynyújtó tanfolyamok nagyszerű lehetőséget kínálhatnának néhány alapvető információ terjesztésére, mivel a társadalom jelentős részéhez eljutnának ezáltal a megfelelő alapszintű ismeretek. Természetesen a sajtó és az internet is fontos szerepet tölthet be a tájékoztatásban.