A posztmodern szövegek korában talán korszerűtlen vállalkozásnak számíthat egy olyan költészetről értekezni, mint amilyen a Kányádi Sándoré. Én azonban ahhoz az értelmezői közösséghez tartozom, amelyik változatlanul bízik a szerves építkezés és a szintézisteremtés lehetőségében. Személyes érintettségem és érdekeltségem is arra kötelez, hogy legjobb tudásom szerint nézzek szembe azzal az egzisztenciális, morális, szellemi kihívással, amelyik a Kányádi-féle esztétikai magatartásban manifesztálódik. Ez a lírai létértelmezés -az utóbbi időszak disszonáns hangjai ellenére is- megkerülhetetlen értéke a magyar irodalomnak. Bizonyos fokig modellszerűnek is tekinthető, hiszen Kányádi Sándor költészete „poétikailag sokarcúvá formált, morálisan elkötelezett nyelvi cselekvés”. Lényegi sajátossága, hogy a művészi megnyilatkozás a különböző nyelvhasználatok viszonylagosító diskurzusával dacolva képes artikulálni a lírai személyiség értékrendjét és létbeli pozícióját. Kányádi Sándor Romániában élő kisebbségi költő. Ez a tény nemcsak létét, magatartását befolyásolja, hanem témaválasztását, erkölcsét, mozgásterét is. Amit 1967-es bécsi előadásában a romániai magyar költészetről mondott, saját költészetére is találó: „Tekintete: tiszta, inkább szelídnek, békésnek mindható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot, a pásztortüzek füstjét s az atombombáét egyaránt.”. Ebben a jellemzésben a couleur locale mellett a tág horizontú szemlélődés igénye a leghangsúlyosabb elem. Kányádi Sándor mintegy öt évtizedes életművét hagyomány és újítás kettősségében próbálom értelmezni. Tradíció és modernség relációjában azt az elvet tartom szem előtt, hogy az új és régi nem esztétikai értékkategória, nem az esztétikai minőségről mond ki döntő szót. A régi lehet éppoly jó esztétikailag, mint amilyen sikerületlen és rossz az új. Kányádi a hagyományt a személyesség, az éppen időszerű alkotói szándékok nézőpontjából „olvassa újra”, ez egyúttal a hagyomány „újraírását” is jelenti. Költőnk esetében leginkább Petőfi, Arany, József Attila és Illyés Gyula lírai örökségére valamint az Áprily-Tompa-Reményik-féle transzszilván tradícióra kell gondolnunk. Kányádi Sándor költészetében viszonylag nagy számban vannak jelen az egy-egy poétikai tapasztalat korszakküszöbén álló paradigmatikus művek. A művészi törekvések eszmei-erkölcsi mélyrétegét magukban hordozó reprezentatív darabok tüzetes vizsgálatával nemcsak a Kányádi- poézis líratörténeti jelentőségét érzékeltetem, hanem hangsúlyozom azt is, hogy a Szabófalvától San Franciscóig szemlélődő, a művészetet közösségi rítusként és kulturális kötőerőként felfogó szerző az irodalom herderi paradigmájához kötődve alakítja ki poétikai elveit és építi föl líravilágát. A látvány és reflexió kettősségére épülő Kányádi versekben a tárgyiasság és gondolatiság oszcilláló szintézisével születhetnek meg a jelkép, látomás és példázat összetéveszthetetlenül egyéni válfajai, melyekben mindvégig kitüntetett hely illeti meg az olyasféle toposzokat, mint a folyó, tenger, óceán, nap, hold, csillag, harmat, harang, csengő, kolomp, kő, fa, nyárfa, erdő, ló, farkas, bárány. Ezek a világképépítésben is kulcsfontosságú szemléleti elemek jelentésekben, allúziókban egyre inkább feldúsulnak, mígnem komplex metaforává, rendszerint lét-és /vagy sorsmetaforává válnak. Munkámban kiemelten foglalkozom az olyan nézőpontváltó, változatos effektusokat alkalmazó, motívumösszegző líraalakzatokkal, mint a Fától fáig, a Fekete-piros vagy a Halottak napja Bécsben. A népköltészeti indíttatás és avantgárd ösztönzés felismerésén túl a befogadó számára ezek a reprezentatív poémák tehetik valóban érthetővé és egyértelművé azt,

1

hogy ha Kányádi Sándor talán nem kifejezetten és minden tekintetben modern, de semmiképpen nem korszerűtlen költő. A népitől a modernig, a daloktól a „szövegekig” megtett utat végigkövetve, a horizonttágulással és klasszicizálódással együtt járó poétikai és műfaji gazdagodást vizsgálva egy részleges és viszonylagos szemléletváltásra, a létbeli pozíció és az esztétikai magatartás bizonyos fokú átértékelődésére hívom föl a figyelmet. A költő Mosolyok mögött című 1977-s verse is utal erre: „… a horizontális titokzatosságból /negyven év múltán vertikális lett/ elégedett lehet velem eképpen a/ legmodernebb igényeket/ támasztó szövegmagyarázó is/ igazán elégedett”. A hosszmetszet és a keresztmetszet elvét egyidejűleg érvényesítő, ötvenöt műelemzést tartalmazó értekezésemben az életmű legmarkánsabb, legmaradandóbbnak vélt szegmenseire összpontosítom figyelmemet. Kányádi Sándor mennyiségileg is hatalmas életművén belül a műfordítások és gyerekversek olyan számottevőek és annyira jelentősek, hogy azokat érdemük szerint csak egy másik dolgozatban lehetne megvizsgálni. Jóllehet tiszteletben tartom Kányádi Sándor felfogását, miszerint nincsen felnőttvers és gyerekvers, csak vers vagy nem vers. Továbbá osztom a szerzőnek azt a nézetét is, hogy műfordításai költői munkássága szerves részének tekintendők. Ezzel együtt a jelzett szűkítés racionális megfontolásokból feltétlenül szükséges. A kritikusi közvélekedés szerint és általam is fontosnak tartott költemények (Könyvjelző, Sor(s)-vers, A prédikátor könyve, A bujdosni se tudó szegénylegény éneke, Kuplé a vörös villamosról, Örmény sírkövek, Kettős ballada, Oki Asalcsi balladája, Előhang, Krónikás ének, [Illyés Gyulának-odaátra] stb.) interpretációjának elmaradása is racionális okokkal magyarázható. Ami pedig a követendő metodikát illeti, a Kányádi recepció avatott szerzőire támaszkodva, a szövegekkel való dialogikus viszonyra törekedve, az úgynevezett szoros olvasás („close reading”) jegyében végzem a munkámat. Számomra fölöttébb megszívlelendő, ahogyan Balassa Péter a kívánatos kritikusi magatartásról nyilatkozik: „… irodalomról akkor tudunk szakszerűen beszélni, hogyha szertejük a tárgyat. Szeretni a tárgyat-ez nem azt jelenti, hogy elnézőek vagyunk. Vannak fiatal meg kevésbé fiatal emberek, akik nem azért csinálják ezt, mert szeretik a tárgyat. Nem értem őket. Egyedül a szeretet tartozik a tárgyhoz.”.

Sándor Kányádi’s poetry is tremendously valuable in comtemporary Hungarian literature, therefore cannot be disregarded. Within his artistic world, which was developed in both the Romanian and Transylvanian environment Kányádi endeavoured to create symbols / parables of universal content and to express his contemplation with a wide intellectual horizon. These two elements are considered to be the most emphasized characteristic of his poetry. Kányádi’s life-work of some five decades can be approached from the aspect of the duality of tradition and novelty. When I use the words ’tradition’ and ’novelty’ I do not regard ’new’ or ’old’ as aesthetic categories, since they do not reveal quality. ’Old’ can be as good from an aesthetic point of view as ’new’ and vice versa. In my work I stress the importance of lyric forms based on syntheses which summarize variations and motifs, such as ’Fától fáig’ (From tree to Tree), ’Fekete-piros’ (Black and Red) or ’Halottak napja Bécsben’ (All Saints’ Day in Vienna). Such representative poems can persuade the reader that although Sándor Kányádi might not explicitely sound modern in every aspect, by no means can he said to be out-of-date. In my thesis, which analyses fifty-five pieces of the poet’s work, I have focused on segments which are generally regarded as the most characteristic and remarkable of his life’s work. Analysing his poems I applied both the longitudinal and the cross-sectional in other words the simultaneous and diachronic methods. Following his route from folkloric style to modern, from songs to ’texts’ and examining his poetical enrichment and the increasing number of genres he used, I emphasize how he changed his point of view partially and comparatively and how his aesthetical attitude was in a specific way revised. The method I have used is the so-called ’close reading’ in the course of which I have relied on the thoughts and ideas of commentators of Kányádi’s life’s work and I have endeavoured to hold a dialogue with the texts.

II. The main statements and scientific results of the thesis

Sándor Kányádi is a complex poet who is nourished by a diversity of languages, cultures and history. However, during the constant change, continuous expansion and perpetual enrichment one can percieve in his poetical career the gist of his poetical perception and formal structure essentially remain untouched. This feature refers to a poet who consructs his poetry in a very self-conscious and organic way. With regard to the poet’s motives, which have key-importance in the process of creating his world and symbols expressing values, which reflect his poetical consciousness of values, his attitude to nature and reality especially stand out. This might be the reason why, reading a number of his remarkable opuses, one has a kind of impression that the metaphorics and the formal order cannot be expected in a different way. His interest in changes in reading-perceptive strategies can give an explanation why Kányádi searched very consciously adequate linguistic forms and the most appropriate means of utterances and expressions. While he transformed objective language into metalanguage he also met the requirements of modernity and the ability of communication. In his poems only the Kolozsvár/Budapest artist’s ambitions to create constantly new things could surpass the sense of security in traditions. The poet of ’easy to understand complexity’ constructs his lyric world in a way that in the meantime ethic and aesthetic cannot be separated, while life and poetry are closely attached. In this way the man who keeps the chronicle sharing the troubles of his close and loose community, the poet who draws people’s attention to the power of the native country and mother tongue is one of the most popular bestseller in contemporary Hungarian literature.