Szakdolgozatomat azzal kezdem, hogy ez egészségtől eljutok a fogyatékosság típusaihoz, majd áttérek az intézményben gondozott értelmi fogyatékosok mindennapjaira, szabadidejük hasznos eltöltésére. Majd azt állítom, hogy a zene minden emberre hatással van. Célom az, hogy ezt tudjam igazolni az értelmi fogyatékos emberekre. Ennek érdekében olyan szociális szakemberekkel készítettem interjúkat, akik valamilyen fajta zeni nevelést tartanak a célcsoportom számára.Van, akit elgondolkodtat, van, akit jelenlegi állapotától boldogabbá tesz. A múltban megtörtént derűs és borús emlékeket is képes vagyunk tudatunkban feleleveníteni. Ez hasonló képen van az „ép” embereknél, és az értelmi fogyatékos embereknél is. Nagy különbség van a kettő között. Míg az „ép” egyénnek nem kell nagy erőfeszítést tennie, hogy valami gondolatot felidézzen a zene hallatán, addig az enyhe és közép értelmi fogyatékos gyerekek, fiatalok és felnőttek sokat küzdenek. Ők sok élethelyzetben nem vagy csak nehezen tudják kifejezni magukat. A gördülékenyebb kommunikáció, testük és elméjük fejlesztése érdekében működnek különböző zenével kapcsolatos foglalkozásuk. Ennek szemléltetésére bemutatom, miként valósul ez meg a fogyatékosokat ellátó intézmény keretein belül. Interjúk feldolgozása alapján bemutatom a művészetterápiás foglalkoztatót, a táncfoglalkozást és a zenefoglalkozást. Leírom, milyen képességeket fejlesztenek ezek a dallamos órák, a használt módszereket, a tapasztalatokat, eredményeket, a célokat. Röviden összefoglalom azt a folyamatot, ahogy egy zenetanárnő hegedülni tanít egy 5 éves kisfiút. Valamint egy zeneterapeuta eddigi munkatapasztalatait összegzem.