A különböző vércsoportrendszerek immunogenitása, ezáltal a transzfúziológiai jelentősége rendkívüli módon eltér egymástól. Irodalmi adatok szerint, amíg az antitestek megjelenése a transzfúziók gyakoriságával mutat szoros összefüggést, addig az antitest specifitását elsősorban az egyes antigének immunogenitása határozza meg. Az Rh vércsoport rendszer antigénjei a legimmunogénebbek. Ezt követően a Kell, a Duffy, illetve a Kidd vércsoportrendszer antigénjei váltanak ki igen erős immunválaszt. Tudjuk, hogy a HLA antigéneknek, illetve az azokat expresszáló sejteknek fő feladata az antigén feldolgozás és prezentáció. Ezen mechanizmusok az immunválasz kialakításában játszanak jelentős szerepet. Mivel a politranszfundált recipienseknél a különböző vércsoport antigének ellen termelődő antitestek megjelenése egyéni variációt mutat, felmerült az a gondolat, hogy az immungenetikai háttér befolyásolja az egyének különböző válaszadó képességét. 123 politranszfundált, a vérképző rendszer rosszindulatú elváltozásaiban szenvedő beteg vizsgálatát végeztem el. Vizsgálataimhoz olyan betegcsoportot választottam, melybe tartozó betegek időről-időre, hosszabb időn keresztül transzfúziós ellátásra szorulnak. Ezen betegek transzfúziólógiai kivizsgálását és a szükséges vérkomponensek pótlását az Országos Vérellátó Szolgálat Debreceni Regionális Vérellátó biztosította. A vizsgált betegek kezelését országos ellátási területtel, a Debreceni Orvostudományi Egyetem II. számú Belgyógyászati Klinikáján és a Gyermekklinika Haemotológia osztályán végezték. A 123 betegből 63 nő és 60 férfi volt, átlag életkoruk 50 év. Életkoruk minimum 3, maximum 85 év volt. A 123 politranszfundált betegből 60 betegnél vörösvértest antigén elleni antitest, illetve ezen betegek jelentős részénél a HLA I. osztály antigénjei ellen képződött alloantitest egyaránt kimutatható volt. Az első kontroll csoportot képező 63 beteg szintén politranszfundált volt, de az ő esetükben semmilyen vörösvértest antigénnel szembeni immunizáció nem volt detektálható. Az immunizált betegek közül 30 betegnél az anti-Kell, míg a másik 30 betegnél pedig az anti-Jka antitest volt azonosítható. Egyéb vércsoport-specifikus antitesttel rendelkező betegek a vizsgálatokból eleve kihagytuk. A 30 betegnél, melyek szérumában anti-K antitest volt azonosítható, a genotipizálás során csak a KEL2 allél volt detektálható. Ez azt jelenti, hogy valamennyi beteg Kell antigénre negatív volt. A másik 30 betegből álló immunizáltak csoportjánál, ahol az anti-Jka antitest volt azonosítható, a genotipizálás során 23 betegnél csak a JKB allél jelenlétét tudtam kimutatni, 3 betegnél a JKB mellett a JKA allél is detektálható volt, míg három beteg esetben pedig csak a JKA allél volt definiálható. Ennek ismeretében a 30 beteg közül csak 23 betegnél lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Jka antigénre negatívak. Mivel a JKA allél a Jka antigén mellett a Jk3 antigént is kódolja, felmerül annak a lehetősége is, hogy a vörösvértestek felszínén a Jka antigén nincs jelen, csak a Jk3 antigén. A DRB1 locust vizsgálva azon politranszfundált 30 beteg közül, akiknél az anti-K antitest volt azonosítható a DRB111 és a DRB113 allélek voltak detektálhatóak a legtöbb esetben. Az anti-Kell antitesttel rendelkező betegek és a nem immunizálódott politranszfundált beteg csoportok között elvégzett statisztikai analízis során erős szignifikáns összefüggés volt megfigyelhető (p<0,001) a DRB111 allél jelenléte és a Kell antitest termelődése között. A DRB113 allél jelenléte és Kell antitest termelődése között ugyancsak erős szignifikáns összefüggés volt (p<0,001). A másik betegcsoportban, ahol az anti-Jka antitest volt azonosítható a 30 beteg szérumában a dominánsan megjelenő HLA-DRB1 allél a 01 volt, 18%-os gyakorisággal volt detektálható. A Jka antitesttel rendelkező politranszfundált betegeknél az összefüggést a vörösvértest antigén elleni antitest és a HLA-DRB101 allél között vizsgálva az összefüggés szignifikáns volt (p<0,021). A HLA I. osztályba tartozó antigének ellen termelődött antitestek vizsgálata mind a 123 politranszfundált betegnél megtörtént. Szembetűnő különbség volt tapasztalható a vörösvértest antigénekkel szemben immunizálódott betegcsoportok és a nem immunizálódott betegek között. A nem immunizálódott betegek 6%-nál, míg az anti-Kell antitesttel rendelkező betegek 77%-ánál, az anti-Jka antitesttel rendelkező betegek 74%-ánál volt kimutatható a HLA alloantitest jelenléte. A transzfúziók száma és a Kell illetve Jka antitest megjelenése közötti összefüggés vizsgálata szoros kapcsolatot mutatott a HLA-DRB1 allélek és az inkompatibilis transzfúzió hatására bekövetkezett az immunizáció között. A HLA-DR genotípus és egy adott antigén alloimmunizációja közti korreláció lehet az első lépés a vörösvértestek elleni alloimunizációra hajlamosító faktorok megismerésében. A vizsgálati eredményeket figyelembe véve célszerű lenne rutinszerűen elvégezni a politranszfúzióra szoruló betegek HLA-DR genotipizálását. Ez lehetőséget adna e két igen, jelentős vércsoport antigénnel szembeni alloimmunizáció elkerülésére. A HLA alloantitestek kimutatása politranszfundált betegeknél, ellentétben a vörösvértest antigének ellen termelődő antitestek vizsgálatával, nem tarozik a rutin vizsgálatok közé. Ugyanakkor a vizsgálati eredményeim azt támasztják alá, hogy indokolt lenne a politranszfundált betegeknél bevezetni a HLA alloantitestek kimutatására irányuló vizsgálatok rutinszerű alkalmazását. Ezáltal csökkenteni lehetne a hemolitikus transzfúziós szövődmények kialakulásának lehetőségét.