A közös tulajdont érintő gazdálkodási folyamatokban (azokra gyakran magatartásilag is ható) körülmények jelennek meg. A társasház fogalmi meghatározása jogilag az egyes megállapított egységek által összefogott épület(ek) részeinek funkcionális jellegéből adódik, így ezek nyomán lehet a működési karaktert a csak lakásokat vagy egyéb nem lakás célú helységeket, illetőleg ezek vegyes jellegű tartalmát meghatározni. A társasházakra vonatkozó szabályozás nem újdonság. Már a római jogban is fellelhetünk olyan jogintézményeket, amelyek teljesen nem is azonosak a ma ismert társasházzal, azonban az előzményeinek tekinthetők. A tulajdonközösség intézménye az első ilyen. (Latin neve, a „condominium”, az angol területen máig egybeesik a társasházéval, igaz, Amerikában a rövidebb „condo” alakot használják.) Szintén az ókorra nyúlik vissza a közös kiadások együttes viselése, ugyanis perelhető volt az actio communi dividundo nevű keresettel. Nagy, társas épületek építésének köszönhető a superficies, vagyis a felülépítményi jog intézményét is, amely tulajdonosként védte a más telkére annak engedélyével építkező épülettulajdonost. Természetesen eltérések is mutatkoznak, ugyanis a római szabályozás szerint három „tag” kellett a társasházhoz, szemben a mai kettővel (magyar szabályozás szerint ugyanis, legalább két külön tulajdoni hányad szükségeltetik). A közvetlen előzményeket az itáliai városokban kialakult ún. emeletjogi szabályok jelentik. Ezek már ismerik az épület egyes részeinek külön tulajdonát.