Korunkban, amikor az akcióval teletűzdelt, vizuálisan lenyűgöző, CGI technológiával gazdagított szuperhősfilmek vezetik a nézettségi listát, nehéz lehet elképzelni, hogy egy kevés szereplővel, egy helyszínen játszódó film hogyan mutathat túl látszólag megnövekedett ingerküszöbön és hogyan válhat érdekessé a néző számára. Dolgozatomban bemutatom a kamaradrámák kialakulásának történetét, jelenjüket és jövőjüket az egyre inkább vizualitáscentrikus filmiparban. E mellett vizsgálni fogom vizuális megvalósításuk jellemző jegyeit, különös tekintettel az operatőri munkára, illetve arra, hogy az hogyan követi a megjelenített lélektani folyamatokat. Úgy gondolom, témámat a filmipar utóbbi években tapasztalható átalakulása – a vizuális ingerek felé történő eltolódás – teszi relevánssá.