A hatályos büntetőeljárási törvény megalkotásakor a jogalkotónak kiemelt célja volt, hogy az állam büntetőigényének érvényesítését az újkor hozta társadalmi, gazdasági és erkölcsi elvárásaihoz igazítsa. A kodifikációs tevékenységeknek köszönhetően a büntetőeljárás számos jogintézménnyel gyarapodott, amelyekhez nagy reményt fűzött a jogásztársadalom. Az egyik ilyen megreformált, és már korábbi gyakorlati múlttal rendelkező alternatíva, a bűnösség beismerése esetén köthető egyezség. Szakdolgozatom első nagyobb fejezetében igyekeztem bemutatni a tárgyalásról lemondás korábbi szabályait, amelyet a jogirodalom az egyezség jogelődjének tekint. Ezt követően a hatályos büntető eljárásjogi szabályozás keretein belül bemutattam az egyezségre vonatkozó előírásokat, górcső alá vettem az intézmény alkalmazására vonatkozó statisztikai adatokat, és választ kerestem arra, hogy milyen oknál fogva képez még mindig nehézséget az egyébként egyszerűséget és gyorsaságot előmozdító jogintézmény. Dolgozatom során nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megvizsgáljam az ügyészség egyezség alkalmazásával kapcsolatos álláspontját. Kérdésként merült fel, hogy a tárgyalásról lemondás szabályainak az újragondolása eléri-e a jogalkotó által megfogalmazott célokat? Esetleg ismételten egy fantom arcú jogintézmény kerül bevezetésre, amelynek gyakorlati alkalmazása elhalványul majd a többi, már jól bevált intézményhez képest? Továbbá foglalkoztatott a kérdés, hogy mennyire tekinthető eredményesnek az egyezség a gyakorlatban? Felkészültek-e az eljárás szereplői a konszenzusos eljárási forma alkalmazására? Az egyezséget árnyaló akadályok feltérképezését követően javaslatot fogalmaztam meg annak érdekében, hogy a konszenzusos intézmény elfoglalja méltó helyét a büntetőeljárási alternatívák listáján.