Amely terület az elkövetkezőekben fontos lesz számunkra, az a lacani Én és a Másik relációja, mely Másik például Lévinasnál és Sartre-nál még csupán reduktívan emberi szubjektum lehetett, ezt Derrida meghaladva kiterjesztette a Másik állati mivoltára, míg Lacan volt az, aki olyannyira szabadjára engedte a Másik attribútumait, hogy az már akár egy tárgyi szubjektum is lehetett, mint például egy levél (itt jegyezzük meg, hogy kronológiai sorrendben a lacani megelőzte a derridai koncepciót, azonban a tárgy struktúráját követve értelemszerűen az ember, állat, tárgy sorrendben kell haladnia). A következőekben tehát megvizsgáljuk, hogy ez a szubjektivizált objektum hogyan áll szemben az objektivizált szubjektummal Poe és Sade munkásságán keresztül. Amint konklúzióra jutottunk ezt illetően, a továbbiakban már (fel)találtnak mondható fogalmainkat érvényesítem a Pier Paolo Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma, 1975) című filmjére vetítve, egész pontosan kiragadva egyes mozzanatait vizsgálódok, úgynevezett pszichoanalitikus filmelemzésen, és annak feltételezett szub-szubesztétikáján, a költői filmen mint olyanon keresztül.