Egy bűncselekményről nyilvánvalóan a terhelt rendelkezik a legtöbb releváns információval; amennyiben az eljárás során képes, és hajlandó is ezeket a nyomozó hatósággal közölni, jelentős mértékben megkönnyíti az eljárás sikeres lefolytatását, a vallomása alapján már könnyedén összegyűjthetők az előadását alátámasztó – esetleg részben cáfoló – további bizonyítékok is. Mivel a gyanúsított őszinte jellegű, beismerő vallomásának nagy jelentősége van, ezért a múltban – és nyilván majd a jövőben is – jogosan törekszik a nyomozást lefolytató arra, hogy szóra bírja, és próbál ki ennek érdekében minden olyan módszert, amelyről úgy véli, hogy az megkönnyítheti céljának az elérését. A gyanúsított azonban általában nem „beszédes” az általa elkövetett bűncselekmény részleteivel kapcsolatban, mert az érdeke ellentétes az eljáróéval. Többnyire az eljárás kezdetétől fogva jól tudja, vagy legalábbis sejti, hogy bűnösségének a bizonyítása a hatóság feladata, és ha a vallomásával nem segíti a bizonyítást, esetleg akár „ki is menekülhet az eljárásból”. Ezen túl a mindenkor hatályos jogszabályok is éles határokat szabnak az eljárónak, akinek ezért egy egyre szűkülő jogi ösvényen haladva kellene elérnie a célt: megszólaltatni, és minél részletesebb vallomásra bírni a gyanúsítottat.