Bevezetés: Az ischemiás stroke világszerte az egyik vezető halálok és rokkantságot okozó betegség. A reperfúziós kezelések (intravénás trombolízis és mechanikus trombectomia) megjelenése jelentősen javította az ellátás lehetőségeit, de az akut stroke-os betegek kis hányada részesül ezekben. A stroke betegek mortalitása továbbra is magas. A halálozások hátterében sokszor nem-központi idegrendszeri (KIR) szövődmények állnak. A stroke-ellátás minőségét ezért alapvetően befolyásolja, hogy milyen új információt nyújt a boncolás a diagnosztikai tévedések, a szövődmények felismerése és a reperfúziós terápia biztonságossága tekintetében. Értekezésem fő kérdése az volt, hogy ad-e a boncolás klinikailag releváns új ismereteket stroke-betegek esetében, különösen a reperfúziós terápia szövődményei kapcsán. Módszerek: Az értekezés két nagy adatkör elemzésére épült: egyrészt a teljes stroke-beteganyag klinikai és boncolási adatainak összevetésére, másrészt a reperfúziós kezelésen átesett betegek körében a hemorrhagiás transzformáció (HTr) gyakoriságának és rizikófaktorainak vizsgálatára. A klinikai dokumentáció és a kórbonctani leletek szisztematikus összehasonlításával elemeztem, hogy a boncolás milyen új információt nyújt a társbetegségek, szövődmények és diagnosztikai eltérések tekintetében. A reperfúziós csoportban részletesen vizsgáltam a laborparamétereket, a vérnyomásértékek alakulását, a képalkotó vizsgálatok eredményeit és ezek kapcsolatát a boncolás során igazolt HTr-rel. Az eredményeket hazai és nemzetközi irodalmi adatokkal vetettem össze, különös hangsúlyt helyezve arra, hogy milyen tényezők magyarázhatják a klinikai és patológiai felismerés közötti különbségeket. Eredmények: A vizsgálatok igazolták, hogy a boncolás jelentős többletinformációt nyújt stroke-betegeknél. A teljes beteganyagban magas arányban találtunk olyan, klinikailag fel nem ismert szövődményeket (pl. pneumonia, trromboembolia, malignus daganat), amelyek potenciálisan befolyásolták volna a kezelést vagy a túlélést. Ezzel összhangban a nemzetközi adatok 5–10%-ban mutatnak ki súlyos diagnosztikai tévedést. A 2007-2017 között trombolizált betegek körében, HTr-t vizsgálva, a 24 órás kontroll CT és a boncolás között jelentős eltérés mutatkozott: a korai, 20%-os HTr gyakoriság a boncoláson 47%-ra emelkedett. A HTr kockázatát szignifikánsan növelte az emelkedett LDH, a megnyúlt INR és a relatív trombocitopenia. A harmadik napi magasabb szisztolés és diasztolés vérnyomás szintén fokozta a vérzéses szövődmény valószínűségét. Konklúzió: A reperfúziós terápia hatékony, de nem kockázatmentes. A hemorrhagiás transzformáció korai felismerése, rizikófaktorainak azonosítása és a boncolási vizsgálatok szerepe kulcsfontosságú a stroke ellátás minőségének javításában. A boncolások nemcsak a halálok pontosítását teszik lehetővé, hanem az orvosi diagnosztikai és terápiás hibák feltárásában is szerepet játszanak.

Introduction: Ischemic stroke is one of the leading causes of death and disability worldwide. The introduction of reperfusion therapies, including intravenous thrombolysis and mechanical thrombectomy, has significantly improved treatment options; however, only a small proportion of acute stroke patients receive these interventions. Stroke-related mortality nevertheless remains high, and deaths are often attributable to non–central nervous system (CNS) complications. The quality of stroke care is therefore fundamentally influenced by the extent to which autopsy can provide new information regarding diagnostic errors, unrecognized complications, and the safety of reperfusion therapies. The central question of this dissertation was whether autopsy offers clinically relevant new insights in stroke patients, particularly in relation to the complications of reperfusion therapy. Methods: This dissertation is based on the analysis of two major datasets: first, the comparison of clinical and autopsy findings in the entire stroke patient population; and second, the investigation of the frequency and risk factors of hemorrhagic transformation (HT) among patients who received reperfusion therapy. By systematically comparing clinical documentation with pathological reports, I examined what additional information autopsy provides regarding comorbidities, complications, and diagnostic discrepancies. In the reperfusion cohort, I conducted a detailed analysis of laboratory parameters, blood pressure trends, and neuroimaging findings, and assessed their association with autopsy-confirmed HT. The results were evaluated in the context of national and international literature, with particular attention to factors that may explain the differences between clinical and pathological recognition. Results: Our analyses demonstrated that autopsy provides substantial additional information in stroke patients. In the full cohort, we identified a high proportion of clinically unrecognized complications—such as pneumonia, thromboembolism, and malignant tumors—that could potentially have influenced treatment decisions or patient survival. This is consistent with international data, which report major diagnostic discrepancies in approximately 5–10% of cases. In the cohort of patients who received thrombolysis between 2007 and 2017, a marked discrepancy was observed between the 24-hour follow-up CT scan and autopsy findings regarding hemorrhagic transformation (HT): while the early HT rate was 20%, it increased to 47% at autopsy. Elevated LDH levels, prolonged INR, and relative thrombocytopenia significantly increased the risk of HT. Additionally, higher systolic and diastolic blood pressure values measured on day 3 were also associated with an increased likelihood of hemorrhagic complications. Conclusion:Reperfusion therapy is effective but not without risks. Early detection of hemorrhagic transformation, identification of its risk factors, and the role of autopsy are crucial for improving the quality of stroke care. Autopsies not only clarify the cause of death but also play an important role in uncovering diagnostic and therapeutic errors.