Kutatásom során az UEFA által 2011-ben jóváhagyott financial fair play (FFP) elnevezésű szabályrendszer elméleti és gyakorlati aspektusait vizsgáltam. Kíváncsi voltam egyrészt arra, hogy az azóta eltelt közel egy évtized során hogyan és milyen szankciók alkalmazásával sikerült a klubokat a szabályok betartása felé terelni; valamint arra, hogy az egyes esetekből milyen következtetéseket lehet levonni a rendszer sikerességére/működőképességére vonatkozóan. A Manchester City esete jól szemlélteti azt, hogy noha teljesen nem úszta meg büntetés nélkül az angol klub a szabályok kijátszását, a kirótt szankciók nem feltétlenül álltak arányban sem az együttes gazdasági erejével, sem az ügy valódi súlyával és a jövőre gyakorolt potenciális negatív hatásaival. A Paris Saint-Germain túlárazott szponzori szerződései és az átigazolási piacon elköltött font százmilliói – gondoljunk csak akár a Neymar, akár a Kylian Mbappé féle csillagászati transzferre – után meglehetősen érdekes, hogy vajon miként tudták ártatlanságukat igazolni a vizsgálóbizottság előtt. Általánosságban elmondható, hogy a tradicionális (Roma, Internazionale, Liverpool) és/vagy pénzügyileg erős klubok (Manchester City, Paris Saint-Germain) rendre elkerülték a súlyosabb büntetéseket, és általában megúszták az ügyet maximum néhány tízmillió eurós pénzbírsággal. A kisebb csapatokat pedig jellemzően vagy az európai kupasorozatokból történő kizárással, vagy kisebb mértékű pénzbírsággal sújtotta a CFCB. Összességében azt gondolom, hogy az FFP egy olyan, a 2000-es évek végén tapasztalt, fenntarthatatlan állapot helyreállítására tett preventív intézkedés, melynek abszolút megvolt a létjogosultsága. Az európai klubok aggregált adósságállományának-, illetve a kétségbeejtő anyagi helyzetbe sodródott csapatok számának a csökkenése is mind-mind visszaigazolta az FFP sikerességét és időszerűségét.