Vizsgálódásaink alapját az érintett megyék által kibocsátott saját oklevelek, illetve a megyékhez intézett királyi, vajdai és alvajdai parancslevelek képezték. Az erdélyi megyék működésének a belsőbb vidékektől eltérő legjellegzetesebb sajátossága az, hogy a király erdélyi képviselőjének, az erdélyi vajda hatalmának voltak alávetve. A hét erdélyi megye ispánjait már a késő Árpád-kortól kezdődően nem a király, hanem az erdélyi vajda nevezte ki, az alispánt ugyancsak a vajda, vagy az ispán. Az addigi gyakorlattal kívánt szakítani az erdélyi rendek 1540. évi tordai gyűlésének határo¬zata, miszerint ekkortól kezdődően az alispánt a megye nemessége választja. A 14. század elején az ispán mellett Erdélyben is megjelent a megyénkénti két szolgabíró és ugyanekkor indult meg az erdélyi megyék oklevelezése is. A szolgabírák és az ispánok is a helyi nemességből kerültek ki és még az ispánok között sem találunk olyat, aki valamilyen más, fontosabb tisztséget töltött volna be. Mindegyik megyében az ispán és a két szolgabíró együtt ítélkezett a megyei ítélőszéken vagy hajtották végre a vajda (ritkán a király) parancsait. A királyi udvar nagybíráinak joghatósága nem terjedt ki Erdélyre: a tartomány megyéinek nemessége a vajda bírói jogköre alá tartozott. Egészen kivételesen, a vajdai méltóság üresedésekor fordulhatott elő, hogy az országbíró parancsolta meg az egyik erdélyi megyének egy vizsgálat elvégzését. A megyei ítélőszékek kisebb értékű perekben ítélkeztek, az itt meghozott ítélettel elégedetlenek kérhették a per áthelyezését a szentimrei (utóbb Tordára költözött) alvajdai ítélőszék, vagy a 15. század utolsó harmadában a vajdai ítélőszék elé. Nem sikerült kimutatni az ország más részeiben létező, leginkább az adóbehajtásban szerepet játszó járások meglétét, de három, hasonló földrajzi adottságokkal rendelkező észak-erdélyi megye, a Nyugat-Kelet irányban hosszan elnyúló megyék, Doboka, Kolozs és Torda esetében kimutatható volt az, hogy a két szolgabíró egyikét mindig a megye nyugati, míg másikát a megye keleti feléből választották és a vizsgálati parancsok végrehajtását mindig a „területileg illetékes,” jobb helyismerettel rendelkező szolgabírára bízták. Az erdélyi megyék kéthetente tartottak ítélőszéket, kivéve Fehér megyét, amelynek szentimrei ítélőszéke egyházi ünnepek nyolcadán ülésezett, egyidejűleg az alvajda ugyancsak szentimrei ítélőszékével (nyilvánvalóan azért, mert a 14. században és a 15. század első harmadában az alvajda viselte a fehéri ispáni tisztet). Fehér megye ítélőszékét azonban azután is egyházi ünnepek nyolcadán tartották, hogy az alvajda már nem töltötte be többé a fehéri ispáni tisztséget, de még azután is, hogy az alvajda ítélőszéke Tordára költözött, a megyéé pedig Enyedre; nyolcadokon tartották még a kora újkorban is. A szász székek és városok megyei (ún. „nemesi”) birtokai nem tartoztak a megyék ítélőszékeinek joghatósága alá, mint ahogy mentesek voltak a megyei csapatállítás kötelezettsége és a megyei hatóság által begyűjtött királyi adó alól is. Az ország fejlettebb írásbeliséggel rendelkező megyéit felülmúló részletességgel ismerhetjük meg az erdélyi megyék ítélőszékének működését (és az abban óhajtott változásokat) az erdélyi rendek 1540. évi határozatából. A 16. század végéig Erdélyben sehol nem igazolható megyei pecsét használata (még Hunyad megyében sem, ahol a szakirodalom egy – stílusjegyeit tekintve – anakronisztikus,köriratában az 1490. évet tartalmazó pecsétnyomót tart nyilván, és amelynek csak a 17. századi használata ismeretes). Noha egy 1494. évi, véleményünk szerint kétes hitelű oklevél említ Torda megye kapcsán olyan registrumot, amelyik alapján a megyei ítélőszék újra kiállított egy korábban kiadott oklevelet, a 16. század második fele előtt nem igazolható megyei jegyzőkönyv vezetése Erdélyben. Ugyanúgy, mint máshol az országban, Erdélyben sincs semmi jele annak, hogy a megye a „nemesi autonómia” intézményeként működött volna, hanem a központi a központi hatalom végrehajtó szervének tekintjük. A dolgozathoz több melléklet csatlakozik, éspedig: 1. Az egyidejűleg hivatalban levő szolgabírák (az újkori járások szerint) és a reájuk bízott feladatokfelsorolása; 2. 1. A megyei emberekre bízott feladatok (időrendi áttekintés); 2. 2. Az ismert megyei emberek (betűrendes jegyzék); 3. Fehér megye ítélőszékével egyszerre tartott alvajdai oktavális székek Szentimrén; 4. Fehér megye ítélőszékének oktavái; 5. Az állítólagos megyei jegyzőkönyvet említő 1494. évi oklevél; 6. Az erdélyi megyék archontológiája a 14. század elejétől 1540-ig (az ispánok említései és hivatalviselésük időtartama, illetve a szolgabírák és megyei jegyzők összes említése); 7. Ispánok, szolgabírák és jegyzők személytörténeti adattára. Térkép mutatja be azokat a birtokokat, amelyek mentességet élveztek a megyék által beszedett királyi adók alól. Az utolsó melléklet Hunyad megye hat azonos szövegű példányban kiállított 1547. évi oklevelének hasonmása. The sources of the present investigation are the charters issued by the examined counties themselves, as well as the mandates of the king, the voivode or vice-voivode addressed to the county. A most typical difference of the Transylvanian counties in comparison with counties lying in the inner territories of the kingdom was that these were subordinated to the Transylvanian placeholder of the king, the Voivode of Transylvania. The comites(Hung.: ispán) of the seven Transylvanian counties were appointed, beginning with the late Arpadian age, not by the king but by the Voivode of Transylvania, and the vice-comites were appointed either by the voivode or the comes. The decree of the 1540 assembly at Torda (Ro.: Turda) wanted to end this practice and have the vice-comes elected by the county nobility. At the beginning of the 14th century, the two judges of the nobles (iudices nobilium) per county appeared in Transylvania as well, and the counties also started to issue charters at this time. The judges of the nobles and the comites were members of the local nobility, and neither of them fulfilled any other important office. In each county the comes and the two judges worked together in the county court and executed the voivode’s (or, more rarely, the king’s) orders. The authority of the Judge Royaldid not extend to Transylvania: the county nobility of the province fell under the jurisdiction of the voivode. It could only happen exceptionally, with the vacancy of the voivode’s seat, that the Judges Royal ordered one of the Transylvanian counties to conduct an investigation. County courts were authorised to pass judgment in minor trials, and those who were dissatisfied with the sentence, could ask for the trial to be moved to the vice-voivodal court in Szentimre (Ro.: Sântimbru) (later Torda), or, beginning with the 1470s, to the voivodal court. We were not able to prove the existence of districts especially with a role in tax collection, like in other parts of the country. However, it can be proved in the case of three northern Transylvanian counties with similar geography, extended in a long west-east direction – Doboka, Kolozs and Torda – that the two judges of the nobles were always elected from the county’s western and eastern parts, respectively, and the execution of the inquests was always carried out by the judge with “local authority”, who had a better knowledge of the territory. The county court in the Transylvanian counties took place every two weeks, except for Fehér (Albensis) county, where the court at Szentimrealways assembled on the octave of feasts, at the same time with the vice-voivodal court also at Szentimre (obviously because in the 14th century and the first third of the 15th century the vice-voivode was also the comes of Fehér county). However, the Fehér county court was held on the octave (octave) of major religious feasts even after the vice-voivode stopped being also the comes of the county, and even after the vice-voivodal court had moved to Torda, and the county court to Enyed (Ro.: Aiud). It was held on the octave even during the early modern period. The county (so-called “nobiliar”) estates of the Saxon seats and towns were not under the authority of the county courts, just as they were also exempted from the duty of sending their own troops like the counties, or from paying the royal taxes collected by the county authorities. The decree of the Estates of Transylvania from 1540 presents the functioning of the Transylvanian county courts (and the desired changes therein) with an abundance of details that surpasses that of other counties of the kingdom with a more developed literacy. There is no evidence for the use of the county seal anywhere in Transylvania before the late 16th century (not even in Hunyad county, where the literature records a seal, anachronistic in style, with the year 1490 inscribed on it, but the use of which is only known from the 17th century). Although a charter from 1494, which in my opinion has a doubtful authenticity, mentions a protocol in Torda County based on which the county court re-issued an earlier charter, but the existence of county protocols before the second half of the 16th century cannot be accounted for in Transylvania. Just as anywhere else in the country, there is no sign in this province either that the county would have functioned as an institution of “nobiliary autonomy”; instead, it should be regarded as an executive organ of the central power. The dissertation has several annexes: 1.) A list of judges of nobles holding office at the same time (by early modern districts) and their duties; 2.1.) Duties of the county officials (a chronological overview); 2.2.) A list of county officials known by name (an alphabetic list); 3.) Octaval courts held at Szentimre at the same time with the Fehér County court; 4.) Octaves of the Fehér County court; 5.) The 1494 charter which mentions the alleged county protocol; 6.) The archontology of the Transylvanian counties from the early 14th century to 1540 (the mentions of the comites and the period of their office holding, and the mentions of the judges of the nobles and county notaries); 7. A prosopographical database of comites, judges of the nobles and notaries. A map presents the estates which were exempt from royal taxes collected by the counties. The last annex is a facsimile of the charter issued in six identical copies in Hunyad county in 1547.