A munkás-érdekvédelemről, vagy ha úgy tetszik, a munkásmozgalomról a szocializmus időszaka alatt számos kiadvány született hazánkban, amely alól az ózdi áramlatok ismertetése sem volt kivétel. Önálló monográfia jelent meg az 1919-ig bekövetkező ózdi történésekről, (Szalontai 1988) emellett az ózdi gyárról készült monográfiában is jelentőségéhez képest felülreprezentált a téma. (Berend főszerk. 1980) Emellett számos tanulmány is született. Ezek a munkák azonban csak jelentős forráskritikával kezelhetők, mivel a marxista történetírás jegyében láttak napvilágot, így számos megállapításaik napjainkban már nem állják meg a helyüket, egyes tényezőknek, eseményeknek pedig túlzottan nagy jelentőséget tanúsítanak, vagy éppen leértékelnek. Úgy vélem azonban, hogy szükséges a témának egy más szempontú megközelítésből történő bemutatása, ahol az érdekvédelem történetét jelentőségének megfelelően kezeljük, mivel ez is az ózdi mindennapok része volt, s többé-kevésbé formálta a helyi közéletet, meghatározta a lokális társadalmat. Tanulmányomban terjedelmi okok miatt csak a szociáldemokrata szerveződésekre térek ki, már csak abból a szempontból is, mert a keresztényszocialista egyesületek ugyan jelen voltak, s bizonyos időszakokban fel is lángoltak, szerepük a 20. század első évtizedét kivéve csekély volt időszakunkban.

Ha Ózd, mint ipartelep szemünk előtt felvillan, talán a nagy számú munkásréteg jut eszünkbe, amiből esetleg arra is gondolhatunk, vajon a létszámához képest szervezett volt-e a helyi fizikai dolgozók rétege? Az ózdi gyár - mely 1881-től a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (röviden Rima, RMST) telephelye volt - széles körű jóléti és kulturális intézményrendszere (lásd bővebben: Nagy 2012) lehetőségeinek fényében – amelynek pozitív hatásait még a szociáldemokraták ózdi vezetője is elismerte - mennyire lehettek elégedetlenek az ózdi munkások? Hogyan élték meg a válságokat a „Rima ózdi rabszolgái”, ahogy a Népszava nevezi őket? Tanulmányomban ezekre a kérdésekre keresem a választ.