A kötet a 19. század közepéről, második feléből választott, elsősorban epikai, magyar nyelven írt, kanonizált, a kánon peremére szorult, vagy akár a korabeli sikerük ellenére kánonba nem került műalkotások intertextuális szövegszervező eljárásait vizsgálja. Az egyes fejezetek mindig valami műfaji billegést, váltást, transzformációt is prezentálnak egyidejűleg, amikor a korszak tanulmányozott szövegkorpuszai mögött rejlő irodalmi folyamatok aspektusaira is rávilágítanak - legyen szó egy amatőr műgyűjtő kéziratos feljegyzéseiről, az eposzkérdésről és elregényesedésről, a Qujote-jelenségről, vagy a novella alakváltásáról. A szövegköziség jelenségének korabeli mediális és performatív karakterére fókuszáló műelemzések azt kívánják bizonyítani, hogy az intertextualitás a klasszikus magyar irodalom esetében is gyakran a szöveg létmódjának feltétele, akkor is, amikor akár nagyon jól körülhatárolható funkciója van, vagy amikor a romantikára és a modernségre jellemző dialogikus szövegfelfogástól időnként a posztmodern szövegfelfogás decentráltsága felé billen el egy-egy textus.