Protetikai tanulmányaim során számos megoldást tanultam a részleges foghiányok kezelésére. A különböző megoldások más - más előnyökkel és hátrányokkal játnak, ezeknek az összevetése a mai technológiai fejlődés mellett – azt gondolom –, elengedhetetlen. Mint a korábbi fejezetekben is olvasható, a parodontitis a leggyakoribb megbetegedések egyike. Ennek fényében a fogorvostudomány fontos, hogy erre tekintettel végezze a helyreállító beavatkozásokat. Számos új eljárásmód vált elérhetővé az évek során, ami egyes módszerek kontraindikációját is jelentheti, ha azok az újakkal kiválthatóak. A kapcsos elhorgonyzású lemezes fogpótlások közkedveltek azon esetekben, ha olyan foghiány van, mely rögzített fogpótlásokkal nem kezelhető vagy a páciens olcsóbb megoldást keres. A rágófelszíni támasztékokkal elérhető teljes dentális megtámasztás, amely ideális, amennyiben kellő számú támfogon oszlik el, viszont a be- és kihelyezés a kapcsok rugalmas torzulása útján lehetséges, ami minden alkalommal oldalirányú terhelést okoz. Ezen foghiányok a jövőben jelentősen több esetben kezelhető osteointegrációs implantációs kezelések útján mégis rögzített fogpótlással, ám ez csak a jelentős foghiányra megoldás, a páciens pénzügyi korlátaira nem. A teleszkópos elhorgonyzás ígéretes opcióként mutatkozott be, nagy szakmai elismertséget ért el. Parodontális szempontból a legideálisabb a diplomamunkában vizsgáltak közül, ugyanis a támfogak ebben az esetben tengelyirányú terheléseket viselnek és a be- és kihelyezés is kisebb erőket közvetít a parodontiumra. A két egymásba illő korona miatt, amelyek az elhorgonyzást valósítják meg, jelentős foganyag- redukciót kell végrehajtanunk, amely – az esetek többségében – a fogak devitalizációját követeli meg. A preparáció és a primer és szekunder korona illeszkedésének megvalósítása nagy tapasztalatot igényel orvostól és technikustól egyaránt. A módszer, melyet a diplomamunkámhoz feldolgozott kutatási anyagok alapján a legjobb kompromisszumnak tartok, a kombinált fogpótlások. A rögzített rész sínezése megfelelő erőelosztást hoz létre a kivehető rész megtámasztásából származó erőtöbbletnek. Számos eljárás létezik a csoporton belül, ezek közül érdemes azokat a módszereket választani, melyek jelentős erőhatást nem közvetítenek a fogakra ki- és behelyezéskor. Ilyen lehet például a csúsztató a gömbretencióval szemben. A diplomamunkában tárgyalt fogpótlástani módszerek parodontológiai vonatkozása végeredményben az, hogy a ki- és behelyezés terhelését csökkenteni szükséges, a rágóerők tengelyirányú közvetítését pedig az okklúzió megfelelő beállításával, valamint a megtámasztás tervezésével kell kialakítani.