A lektinek a baktérium sejtfal egyedi szénhidrátkomponenseit felismerve képesek kötődést kialakítani klinikai szempontból kiemelt jelentőséggel bíró törzsekkel. A Gyógyszerészi Kémia Tanszék egy terápiás illetve diagnosztikai potenciállal rendelkező Tachypleus tridentatus-eredetű lektin ligandum-specificitását vizsgálja tajvani kutatókkal együttműködésben. A kutatás keretében a debreceni csoportnak -(1-3)-L-ramnobiozid-tartalmú multivalens vegyületeket kellett előállítania, amellyel lehetségessé vált a lektin szerkezetének megismerése, szénhidrátkötő képességének definiálása és egy patogén specifikus diagnosztikus eljárás tanulmányozása. A vegyületek szintézisekor a részleteiben ismertetett click-reakciót használtuk fel. Először a Szénhidrátkémiai Kutatócsoport egyik munkatársa által előállított ramnobióz referencia vegyületről távolítottam el a védőcsoportokat, amely ezt követően alkalmassá vált a multivalens vegyületek előállítására. Majd ezután került sor a rövidebb (3, etilén-glikol származék), és a hosszabb (2, tetraetilén-glikol-származék) hídmolekulák beépítésével a bivalens vegyületek előállítására, amelyek segítségével meg tudtuk vizsgálni a linker hosszának szerepét a lektinhez való kötődésben. Továbbiakban került sor a tri- és tetravalens származékok előállítására, amelyek révén pedig lehetőség nyílt annak meghatározására, hogy a hordozó molekula geometriája mennyire befolyásolja a kötődést. Végül a lektin-kötődési vizsgálatokat a tajvani kutatócsoport végezte el ELISA módszerrel. Azt tanulmányozták, hogy az általunk szintetizált multivalens származékok milyen mértékben gátolják a bakteriális lipopoliszacharidok kötődését a lektinhez. A gátló ELISA eredményei szerint elmondható, hogy az L-ramnóz monoszacharid és a szintetikus ramnobiozid származékok gátolni tudták az rHPL P. aeruginosa PAO1 felismerő képességét. A multivalens ramnobiozid származékoknak erősebb gátló hatásuk volt az L-ramnóz monoszacharidnál, különösen a 17-es és 23-as vegyületek esetében volt észlelhető jelentős gátlás. A hídmolekulák hosszúságát tekintve a tetraetilén-glikol, tehát a hosszabb láncú bizonyult hatásosabbnak, hiszen így a lánc végeken elhelyezkedő diszacharid elemek nem korlátozták egymást a kötődésben, míg a rövidebb hídmolekulánál a diszacharid egységek egymásba gabalyodhattak. A másik lényeges vizsgálati pont pedig a hordozó molekula geometriája volt. Ebben a kérdésben a tetravalens származékok adták a legjobb eredményeket, mivel ezen a hídmolekulák nagyobb szögű elfordulásra képesek, így növelve a kötődési képességet. Az összehasonlított vegyületeknél azonban nem csak a geometria, hanem a valencia is különbözik. A négyértékű származékok jobbak, mint a háromértékűek – ez nem csak a nagyobb flexibilitással, hanem a cukoregységek számának növekedésével is magyarázható.