Jelen dolgozat az ukrajnai szociális gondozásra, azon belül is a gyermekvédelemre összpontosít. Az ukrajnai gyermekvédelemben 2001-től kezdődően paradigmaváltás tapasztalható. Paradigmaváltás alatt szemléletváltást értek, elmozdulást attól a felfogástól, hogy az elhagyott, veszélyeztetett, segítségre szoruló gyermekeket nagyobb intézetekbe, tömegesen „bezárva” kell nevelni, egy sokkal humánusabb rendszer felé. Humánusabb rendszer alatt a családban való megtartást, családgondozást, a családból való kiemeléskor pedig család típusú, egyéni igényekre és a gyermek személyiségére jobban fókuszáló gyermekvédelmi rendszert értek. Intézet helyett nevelőszülőket, szocialista embertípus kinevelése helyett egészséges lelkületű, a társadalom szerves és funkcionális részeivé váló későbbi felnőtteket az elhagyott, veszélybe került gyermekek jövőjét tekintve. A 42/2001-es ukrán elnöki rendelet célul tűzi ki a gyermekek szociális védelmét szolgáló intézmények hatókörének és hatékonyságának fejlesztését, valamint az elhagyott és árvaságra jutott gyermekek elhelyezéséül család-típusú gyermekotthonok létrehozását és támogatását, a nevelőszülőség intézményének tökéletesítését. Az elnöki rendeletben lefektetett irányelveket paradigmaváltásként értelmezem. A dolgozat a rendszer szereplőit vizsgálja, az általuk felvett, vagy kényszerűen elsajátított szerepeket. A dolgozatban konceptualizálni kívánt fogalmak a szerep, szerepelképzelés, szerepmagatartás, szerepkészlet, szereptípus, foglalkozási szerep, segítés, segítő szerep, segítő kapcsolat, szerepkonfliktus, bürokrácia, hivatalnoki magatartás, céláthelyezés. A probléma, amelyet tapasztalhatunk az ukrán gyermekvédelmi rendszerben a következő: a megsokasodott gyermekvédelmi intézmények sokszor bürokratikus feladatokat látnak el, nem képesek vagy nem kompetensek a valódi segítés teljes körű, vagy elvárható szinten való végzésére A kutatás kérdései a következők:

• Elsősorban hivatalnoki vagy elsősorban segítői szerep felvétele jellemző az állami és a civil szektorba működő gyermekvédelmi szereplőkre?
• Azok, akik nem tudnak megfelelni mindkét elvárásnak tapasztalnak-e szerepkonfliktust?
• Milyen megoldási módozatokat találnak a szerepkonfliktus elviselésére?
• Tudják-e értelmezni az ukrán törvények által sugallt paradigmaváltást, egyáltalán tudnak-e arról, hogy legfelső állami szinten paradigmaváltás történt?
• Hogyan értelmezik a gyermekvédelmi rendszer szereplői a segítő szerepet, mennyire tartják fontosnak munkájukban a segítést? Hipotéziseinket az alábbi módon fogalmazom meg:
• Az állami szféra szereplői elsősorban hivatalnoki szerepet vesznek fel, bár érzékelik a szerepkonfliktust, ami ezzel jár. A civil szféra szereplőire a segítő szerep szerepkészletének birtoklása jellemző.
• A szerepkonfliktus elviseléséhez az egyének az ideológiakovácsolás, a kompromisszumképzés és a kibúvókeresés módjait gyakorolják.
• Mind az állami mind pedig a civil szféra szereplői tudnak a paradigmaváltásról, eltérően értelmezik a célokat. Jelen kutatás módszerei a témával kapcsolatos szakirodalom kutatása, elemzése, amit mélyinterjúk készítése, majd elemzése követ. A kvalitatív módszer alkalmazása azért indokolt, mert a témát, tudomásom szerint nem kutatta eddig senki, így kutatásom feltáró jellegű lesz. A kutatás mintája tíz gyermekvédelmi rendszer-szereplőből áll, öten képviselik az állami, öten pedig a civil szektort. A mintát hólabda módszerrel válogattam, egyetlen állami szereplőtől elindulva jutottam el a négy interjúalanyig, és ugyanezzel a módszerrel a civil szektorban is kutattam. A mintavételi módszert, lévén, hogy feltáró, mélyinterjúkat alkalmazó kutatásról van szó megfelelőnek és indokoltnak találtam. A kutatás alanyai állami részről gyermekkórház osztályvezető főorvosa, árvaház igazgató, szociális szakember, két gyámhatósági szakember, civil részről alapítványigazgatók, projektvezető, család-típusú gyermekotthon vezetője, külföldről érkezett önkéntes. A kutatás helye Ukrajna legnyugatibb megyéje - a Kárpátontúli-terület, azaz Kárpátalja. A hely szűke a kutatás korlátaival magyarázható, hiszen sem anyagi, sem emberi forrással nem rendelkezem ahhoz, hogy egy egész országra kiterjedő vizsgálatot végezzek a témában. Dolgozatom összegzéseképpen először is fontosnak tartom annak a konstatálását, hogy a mintám nem reprezentatív, tíz mélyinterjúból nem lehet az egész ukrán gyermekvédelmi rendszerre, annak összes szereplőjére vonatkozó messzemenő következtetéseket levonni. Következtetéseim tehát mindössze azokra az állami és civil szférában tevékenykedő alanyokra korlátozódnak, akiket sikerült megszólaltatnom. Az interjúk alapján megállapítom, hogy az általam kérdezett szereplőkhöz a paradigmaváltás gondolata késve jutott el. Konstatálhatom azonban, hogy a paradigmaváltás immár megtörtént nem csak kormányrendeletek szintjén, hanem a szociális rendszer állami és civil szereplőinél egyaránt. Az is megállapítható, hogy valóban azon dolgoznak, hogy a gyerekek családba kerüljenek, a nevelés családi formájának prioritásával mindannyian egyetértenek. Hipotézisem, mely szerint az állami szféra szereplői elsősorban hivatalnoki szerepet vesznek fel, bár érzékelik a szerepkonfliktust, ami ezzel jár nem igazolódott be teljesen. Az állami szereplők kényszerből vesznek fel bürokrata szerepet, a szerepkonfliktus jelen van, a segítő szerep azonban éppúgy jellemző rájuk, mint a bürokrata. A szerepkonfliktus, amit emiatt tapasztalnak, ugyanúgy jelen van, szerepen belüli és személy-szerep konfliktusokat találtam, konfliktuskezelési stratégiaként pedig ideológiakovácsolást és figyelemmegosztást tapasztaltam. A segítő szerepet az állami szereplők viszont önként veszik fel, nem kényszerből, és valójában a segítő szerep dominál szinte mindegyik állami alkalmazott interjúalanyomra, egyet kivéve. Szerepkonfliktus a hipotézistől eltérően nem csak az állami alkalmazottaknál, hanem a civil szféránál is tapasztalható, náluk a segítő szerepet és az elégedettséget tekintve még sokkal erősebb, mint az állami alkalmazottaknál. Az állami szféra munkatársai nagyon rózsaszínben látják a munkájukat, sokkal több eredményt könyvelnek el maguknak, mint ami van. A civilek sokkal több megoldatlan problémát látnak, mint az államiak, az államiak optimistábbak. Ennek megvan a jó oldala is, van kedvük végezni a munkájukat, látnak benne jövőt, és örömmel teszik. A negatívum a ferde kép az eredményeikről és a rendszer hatékonyságáról. Sokkal túlterheltebbek az állami szereplők, mint a civilek. A civileknél sokkal nagyobb a rugalmasság, és sokkal felszabadultabban nyilatkoznak. Az állami szereplők túlterheltségét azonban a szervezeti céláthelyezés magyarázza, az, hogy az akták elkészítését éppúgy célként követelik meg tőlük, mint a segítést. Emiatt nem nevezném diszfunkciósnak a szerepet, amit az államiak felvesznek, de a segítő szerep, amit felvesznek nem mindig eredményes a céláthelyezés miatt. A valódi célt, amit szolgálnak, ugyanis nem sikerül teljesen teljesíteniük, miközben nagyon sok emberen és családon segítenek, olyan dolgokat végeznek a munkájuk során, ami nem is az ő feladatuk lenne. Hipotézisemet, mely szerint a civil szféra szereplőire a segítő szerep szerepkészlete a jellemző helyesnek tekintem. A fejlődés elősegítése, a látens források kiaknázása jellemző rájuk, nem csak hogy maguk is segítők, de segítőket is képeznek maguk körül. Ennek óriási társadalmi mozgatórugója van meglátásom szerint. Az individualizálódó társadalomban óriási jelentősége van annak, hogy mind az állami, mind a civil szektorban olyan alanyokat találtam, akik erősen motiváltak voltak a segítésre. Itt jegyezném meg, hogy a mintám torzít, mivel a hólabda módszerű mintavételi eljárásban az alanyok egymást ajánlják. Ha így is van, már csak azért, hogy ennyi emberrel találkozhassam, aki segíteni szeretne a gyerekeken és a felnőtteken egyaránt, megérte a kutatást elvégezni. Kutatásom feltáró jellegű volt, így a kutatás továbbvihető, főképp egy attitűd-kutatásban látnám a lehetőségeket, a Carl Rogers által említett kutatások alapján.