Dolgozatomban próbáltam a Horthy-korszak egyik arculatadó szervezetének, a leventeintézménynek a debreceni működését bemutatni. A kor sajátos politikai világa és nevelési eszméi hívták életre ezt az egyedülálló ifjúsági mozgalmat. A normatív alapokon nyugvó egységes célrendszer a magyar történelemben szerves fejlődés eredményeként értelmezhető, értem ezalatt a keresztény-nemzeti szemlélet dominanciáját, valamint a szélsőségektől ódzkodó képzési rendszert. Jól látható tendencia azonban a korban, hogy az iskolai nevelésről az iskolán kívüli nevelésre helyeződik át a hangsúly, mely trendet az állam az iskolák autonómiájának (nem csak de iure, hanem de facto) megkerülésére alakított. A társadalmi szerveztek megnövekedett súlya hozta magával az ifjúsági szervezetek súlyának gyarapodását is, így hatékony eszközként használta ezt a kormányzat. A kiterjedt előzményhálózattal rendelkező egyesületi rendszer a XX. század elejére szerves részét képezte az iskola világának. Az önképző és egyesületi élet végül a Horthy-érában teljesedett ki. A korszak két részre bontása a deklarált célok tekintetében indokolt, hiszen a húszas évek nemzetvédő testi és mentális egészségmegőrző programja (sportolás támogatása, szociális intézkedések, stb.) egyre erélyesebben fordult át nyílt katonai felkészüléssé, a háborúra, majd a háborúban való helytállásra. A leventemozgalom a rendszer egyik fő eszköze volt ebben a tekintetben. A katonai előképzés iskolában történő megvalósítása a honvédség fél évszázados törekvése volt, melyet végül a második világháború kitörésére sikerült megvalósítani Magyarországon. A Debrecenben működő általam vizsgált gimnáziumok eltérő módon reagáltak a leventeképzés bevezetésére. A Fazekas Mihály Gimnázium alapvetően rezignált volt e tekintetben, teljesítette kötelezettségét, de a jegyzőkönyvek szótlanságából leszűrhető, hogy a témakört nem igazán tartották elsődleges problémakörnek. Más a helyzet a másik két intézményben. A piarista gimnázium alapvetően a maga hasznára, saját nevelési céljainak elérésére (mely alig különbözött a kormányzati szándékoktól) használta a kötelező leventefoglalkozásokat és az iskolai egyesületek ernyőszervezeteként kívánta felhasználni. A piarista leventeélet színvonala a dokumentációból leszűrhetően kimagasló volt (a másik két intézményhez viszonyítva mindenképpen). A gyakorló gimnázium jegyzőkönyveiből számomra az volt leszűrhető, hogy a leventemozgalommal, mint iskolai jelenséggel végig felemás viszonyban állt. Értem ez alatt azt, hogy nevelési céljaival alapvetően egyetértett, de az iskolai keretbe történő beágyazásával viszont nem vagy csak részben. Látható tehát, hogy a három különböző profilú intézmény sajátos módon reagált a leventeintézményre is. A debreceni leventeélet vizsgálatával sikerült árnyalnom a leventeintézményről kialakult általános, országos képet. Vizsgálódásom céljait véleményem szerint sikerült teljesítenem, így sikerült a leventemozgalom eszmei és történeti hátterét szemléltetni, illetve a debreceni iskolákon keresztül bemutatni annak színes megvalósulását.