Szakdolgozatom témakörében a kényszergyógykezelés és ideiglenes kényszergyógykezelés kialakulását, történeti fejlődését, az intézkedés szabályozását kívántam bemutatni: a társadalom fejlődése során folyamatosan változott az elmebetegség megítélése. Ma a bíróságnak vizsgálnia kell azt, hogy összefügg-e az elkövető cselekménye az elmeműködés kóros állapotával. A magyar jogban legelőször Werbőczi Hármaskönyvében találunk utalást azokra az elkövetőkre, akik az elme rendellenességében szenvednek. Hazánk első hatályos büntetőtörvénykönyve a Csemegi-kódex már az elmebetegséget, mint beszámíthatóságot kizáró okot szabályozza. A kódex még nem fűzött jogkövetkezményt a beszámítással nem rendelkező elkövető cselekményéhez. A 19. században már megtaláljuk a kényszergyógykezelés intézményét, melynek funkciója egyrészt preventív, másrészt társadalom érdeknek védelmét szolgálja, illetve az elkövető gyógyítását. Az igazságszolgáltatás a nem elmebeteg bűnelkövetővel szemben más elbánásban kell, hogy részesítse azt az elkövetőt, aki az elme kóros működésében szenved. A kényszergyógykezelés egy speciális, szabadságelvonással járó büntetőjogi intézkedés. Akkor alkalmazható, ha hiányzik az elkövető beszámítási képessége. Funkciója kettős, egyrészt a társadalom védelme, másrészt a bűnelkövető beteg gyógyítása. Jellege büntetőjogi, a tartalma inkább gyógyító jellegű. Dolgozatomban igyekeztem bemutatni a kóros elmeállapotokat is, ehhez az igazságügyi elmekórtan szakirodalmát használtam fel. A jelenleg hatályos Btk. 2010. május elsejétől maximálja a kényszergyógykezelés időtartamát, az IMEI -ben már nem kezelhetők korlátlan ideig. A kényszergyógykezelés időtartama csak annyi idő lehet, amekkora az adott cselekményért kiszabható büntetési tétel felső határa, de legfeljebb húsz év. Ezt követően a beteget civil pszichiátrián kell elhelyezni és tovább kezelni, amennyiben az szükséges. Véleményem szerint a törvényváltozás aggodalomra ad okot, hiszen országunkban nincs olyan magas biztonságú pszichiátria, ahol lehetőség lenne tovább kezelni az elbocsátott betegeket. A civil kórházakban nincsenek meg a feltételek ehhez: nincs megfelelő biztonsági felszereltség, nincsenek speciális kórtermek, kevés az orvos és kevés a szakdolgozói létszám. A kezelt személyek elsősorban nem bűnelkövetők, hanem beteg emberek. A társadalomnak mégis nehéz azonosulni ezzel, mert némelyikük kegyetlen gyilkosságot követett el. Lakóhelyükön többnyire rettegés övezi őket és saját családjuk sem látja őket szívesen viszont a továbbiakban, hiszen ezek a kezelt betegek többnyire a saját családjukban követték el tettüket.