Munkám során célul tűztem ki a sunitinib rezisztencia létrehozását CAKI-2 és A-498 sejtvonalakon, majd a kialakított rezisztenciát ellenőriztem is. Az érzékeny CAKI-2 és A-498 sejtvonalakon, valamint a kialakított rezisztens sejtvonalakon az érintett multidrug transzporterek és őssejt differenciálódást szabályozó gének jelenlétét qRT-PCR technológiával vizsgáltuk. A kezeletlen és a sunitinibre rezisztensé kialakított CAKI-2 és A-498 humán vesedaganat sejtekben is vizsgáltuk a multidrug transzporterek expresszióját. Végezetül pedig az ABCB5 transzportert fehérjeszinten Western blot technológiával is elemeztük.

Rátérve az eredményekre: A munkám során sikerült kifejleszteni a sunitinib rezisztenciát a CAKI-2 és az A-498 sejteken, illetve ezek rezisztenciáját igazolni is tudtuk. Mindezek után a sunitinibre rezisztenssé vált és a sunitinib érzékeny sejtekben qRT-PCR segítségével vizsgáltuk a kiválasztott multidrug transzportek és őssejt differenciálódást szabályozó gének expresszióját. Az összesített eredmények alapján a kiválasztott transzporter gének és őssejt differenciálódást szabályozó gének expressziójában jelentős növekedés volt tapasztalható a rezisztens sejtekben az érzékenyekhez képest. Az eredmények mintánként történő vizsgálata alapján elmondható, hogy főként az ABCB1, illetve az ABCB5 transzporterek esetén láthatók szignifikáns eltérések a kezelt és a kezeletlen sejtek eredményeit összehasonlítva. Ezen eredmények összefüggésbe hozhatók az irodalomban már korábban bemutatott eredményekkel, hiszen a témában az általam olvasott cikkekben is a jelentős eltérések az ABCB1 és az ABCB5 génekhez tartoztak. Mindez feltehetőleg azzal is magyarázható, hogy sunitinib kezelés leginkább az ABCB1 és ABCB5 transzporterekre, valamint az őssejt differenciálódást szabályozó génekre van hatással. Az említett transzporterek sokkal inkább megjelennek a tumoros sejtek sejtmembránjában, mint az ABCC6 és a BCRP1. Továbbá a Westen blott vizsgálat eredménye is igazolta fehérjeszinten is az ABCB5 transzporter magasabb expresszióját a rezisztens sejtekben.

Mindezeket figyelembe véve elmondható, hogy a dolgozatban vállalt célkitűzések teljesültek, bár további szélesebb körű vizsgálatok elvégzése szükséges a felsorolt összefüggések teljes körű bizonyítása érdekében, azonban már most is úgy gondoljuk, hogy eredményeink jelentősen hozzájárulnak majd a vesetumorok terápiájában tapasztalt farmakokinetikai eltérések, gyógyszerhatékonyság és -rezisztencia egyedi különbségeinek felméréséhez és megértéséhez egyaránt.