A stigmatizáció történelmi gyökerei a társadalmi normákhoz, kulturális értékekhez és hatalmi viszonyokhoz kötődnek. Az eltérő viselkedést gyakran veszélyforrásként értelmezték, ami megalapozta a mentális zavarokkal kapcsolatos negatív attitűdöket. A stigma két alapformája – a társadalmi megbélyegzés és az önstigmatizáció – egymást erősítve járulnak hozzá az érintettek marginalizálódásához. A megbélyegzés során kialakuló „mi” és „ők” dichotómia következményeként az érintettek nemcsak stigmatizálódnak, hanem gyakran diszkriminációt is elszenvednek, ami konkrét hátrányokat jelent számukra a mindennapi életben.

Fontos felismerni, hogy a mentális zavarok világszinten minden nyolcadik embert érintenek, mégis sokan nem kapják meg a megfelelő segítséget. A mentális egészséget érintő társadalmi hozzáállás országonként is jelentősen eltérhet, amit a szocializáció során elsajátított normák és sztereotípiák határoznak meg. Ennek megfelelően a stigma nem csupán egyéni érzés, hanem objektíven mérhető társadalmi és gazdasági következményekkel járó jelenség.

A mentális betegségek stigmatizációja nem csupán az egyének életminőségét rontja, hanem akadályozza a segítségkérés, gyógyulás és társadalmi beilleszkedés folyamatát is. Úgy vélem, hogy a megoldás kulcsa a prevenciós szemlélet megerősítésében rejlik. Ennek egyik legfontosabb pillére a pszichoedukáció, amelynek nemcsak az egyénekre, hanem a tágabb társadalmi környezetre is ki kell terjednie.

A pszichoedukációt már gyermekkorban el kell kezdeni, mégpedig integráltan, az oktatási rendszer részeként. A fiatalokat meg kell tanítani arra, hogy a mentális nehézségek az emberi lét természetes velejárói lehetnek, és ezek nem csökkentik senki értékét vagy társadalmi érvényességét. Segítséget kérni nem a gyengeség jele, hanem érett, felelős döntés. A mentális betegséggel élő emberek ugyanolyan jogokkal és lehetőségekkel rendelkező tagjai a társadalomnak, mint bárki más.

A mentális zavarokat hasonló módon kellene kezelni, mint a testi betegségeket: kiemelt figyelmet érdemel a megelőzés, a korai felismerés, és az, hogy a problémák ne váljanak krónikussá. Ehhez azonban társadalmi szintű attitűdváltásra van szükség. A preventív és edukációs programokat célzottan kellene eljuttatni olyan csoportokhoz, akik kulcsszerepet játszanak a szemléletformálásban: óvodai és iskolai pedagógusokhoz, szülőkhöz, ifjúságsegítő szakemberekhez, rendvédelmi dolgozókhoz, büntetőjogi területen dolgozókhoz, munkahelyi vezetőkhöz, valamint külön figyelmet érdemelnek az egészségügyi dolgozók, akik gyakran elsőként találkoznak mentális problémákkal küzdő személyekkel. Fontos lenne, hogy ezek a programok ne csak információátadásra fókuszáljanak, hanem érzelmi, szemléleti, és attitűdbeli változásokat is elősegítsenek. Egy valóban egészségtudatos és támogató társadalom kialakításához elengedhetetlen, hogy a mentális egészség ne maradjon periférián, hanem természetes része legyen a közgondolkodásnak.

Az emberek közös erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy megszüntessék a mentális betegségek stigma és előítéletesség általi terhét, és elősegítsék az empátia és megértés szélesebb körű kialakulását.