Metsző logika és szikrázó hóban ázó lélek. Pergamen szárazságú gondolatok és virággal teli árokpartok. Papír homunculusok és illatos szerelmek. Táj-kivonatok meg a ligetek fűvel benőtt gyökérhangjai. Eszme-kimérák és a csalódások minden Taügetoszt túlélő örök álmai. Többnyire ezek azok az ellentétvonulatok, amelyek így vagy úgy felidéződnek bennünk, amikor azt próbáljuk szavakba foglalni, hogy a bölcselet és a literatúra útjait párhuzamos, esetleg mereven el- és kitérő vagy pedig időnként egymást érintő utaknak lehet-e nevezni. Habár a filozófia és a szépirodalom, a szikárabb fogalmiság és a dalolva felcsendülő ének forrásai már a legkorábbi időkben is ugyanarról a tájról eredtek, mégis - különösen azután, hogy az ész szörnye is kibújt a maga mitológiai barlangjából, s centire kimérve maga körül az 'isteni leget' gépi billentyűin lehajrázta még a tavaszi szelekkel versenyt futó vágyat is - megszokottabbá és elfogadottabbá vált az az elgondolás, hogy a filozófia és a szépirodalom két, ma már sokkal inkább a maga külön útjain sodródó idegen.