A társadalomra veszélyt jelentő bűncselekmények felderítése során a tárgyi bizonyítási eszközök felkutatásán, rögzítésén túl fontos szerep jut a büntetőeljárásban tanúként részt vevő személyek által szolgáltatott bizonyítékoknak, így az eljárásban betöltött - legtöbbször „nem szívesen vállalt” - szerepük miatti fenyegetettség elleni védelmük kiemelkedően fontos érdek. Ez a tendencia a 1990-es évektől világviszonylatban is jelentős gondot és megoldásra váró feladatot jelentett a bűnüldöző szervek részére. A tanúk befolyásolása, megfélemlítése mellett megjelent a módszeres és durva megfélemlítés, mely különös ismertető jegye lett a szervezett bűnözésnek. Napjainkban már nem csak a terhelő bizonyítékokat szolgáltató tanúk, terheltek kerülhetnek fenyegetett helyzetbe, hanem a hivatásuknál fogva az eljárásban részt vevő más személyek is, így az eljáró nyomozók, ügyészek, bírák is.
A 90-es évektől hazánkban is megjelentek az úgynevezett maffia-típusú ügyek, melyek nyomán kiderült, hogy az akkor hatályos büntető jogszabályok már nem adhattak hatékony védelmet a tanúk számára. A fentiek miatt „hazánkban is a bűnözés elleni fellépés és az igazságszolgáltatás eredményességének egyik lényeges kérdésévé vált a tanúvédelem. A tanúvédelem kettős célt szolgál: egyrészről a tanúvallomás megfélemlítés nélküli környezetben történő megtételét, másrészről a tanú életének és testi épségének védelmét, amennyiben az első cél elérése nem lehetséges. Dolgozatomban a büntetőeljárás-jogunkba viszonylag rövid időn belül berobbanó és mély valamint szerteágazó gyökeret verő jogintézménynek: a tanúvédelemnek a történeti fejlődését és gyakorlati szerepét kívánom bemutatni, érintve a további fejlődés, továbblépés lehetőségeit is. A hazai szabályozás és joggyakorlat értelmezésében segítséget nyújt a dolgozatom utolsó harmadában tárgyalt - a német tanúvédelmi rendelkezésekkel történő - összehasonlító elemzés is.