A közfoglalkoztatás foglalkoztatáspolitikai szerepe és anomáliái

A segélyezés rendszere nem oldja meg a munkanélküliek összetett helyzetét, viszont egyre növekvőbb elégedetlenséget szül a társadalom munkaerő-piacilag aktív tagjai részéről. A segélyezés mellett kiegészítő megoldásként született meg a közfoglalkoztatás rendszere, mely az érintett társadalmi csoport integrációját volt hivatott biztosítani. a közfoglalkoztatás bevezetése óta számos hiányossággal, visszássággal kellett szembenézni. Az állam évente több milliárd forintot különít el a költségvetésben közfoglalkoztatási rendszer fenntartására, ugyanakkor ennek hatékonysága és gazdaságossága megkérdőjelezhető. A növekvő munkanélküliség miatt az önkormányzatoknak egyre szűkülő forrásokkal és ezzel fordított arányban egyre nagyobb közfoglalkoztatási kényszerrel kell szembenézniük. A munkavégzésre alkalmas munkanélküliek számának növekedését nem követte az elvégzendő feladatok körének bővülése, és az önkormányzatoknak nem áll rendelkezésre a szükséges eszközök vásárlására megfelelő forrás sem. A társadalom adófizető tagjai elvárják a kormányzattól, hogy azt a munkanélküli réteget támogassa, aki hajlandó értékteremtő munkát végezni, míg a munkanélküliek nem tudnak, és sok esetben nem is akarnak kitörni a közfoglalkoztatás és segélyezés ördögi köréből. A dolgozat első részében rövid áttekintést adok a közfoglalkoztatás elméleti, szociológiai hátteréről, fejlődéstörténetéről, majd a 2009-es évtől kezdődően vizsgálom a különböző közfoglalkoztatási formákat, figyelembe véve az ezeket érintő változásokat napjainkig. Dolgozatom célja annak a hipotézisnek az igazolása, hogy a közfoglalkoztatási programok hazánkban kialakított formái nem használják a tartósan munka nélkül lévők társadalmi integrációjának érdekét és alacsony hatékonysággal működnek.